Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 3. szám - Kálnay Adél: Noteszlapok
imént, de mégsem tudom magam türtőztetni, ha ilyen anyát látok. Az anya sápadt, egy keskeny vonal a szája. Látszik rajta, ő döntött. Meg fog szabadulni Zsoltitól. Az apa ideges, feszült. Az arcán, az állkapocs tájékán rángatózik az ideg. A nagymama már most sír. Egyelőre hangtalanul, befelé. Zsolti ünnepélyes. Egyenes derékkal ül a széken, lába nem is ér le a földre. Eszembe jut, miket szokott csinálni az iskolában. Eszembe jutnak az üvegbe zárt lepkék is. A hivatalvezető kezdi. Felolvassa a szükséges és szokásos szöveget, amitől Zsolti még ünnepélyesebb lesz. Vele most történik valami! Sorban kapnak szót a szereplők. Zsolti életének meghatározó alakjai. A kisfiú figyel, tudom, hogy egy életre elraktározza az itt elhangzott szavakat. Lehet, hogy húsz-harminc év múlva nem fog mindenre emlékezni, de a hangulat rögzül. Ami most történik, attól más irányt vesz kicsi élete. Megdöbbentő, hogy ez a fékezhetetlen kisfiú mennyire érzi a pillanat jelentőségét. Közben az anya arról beszél, hogy mennyire tehetetlen. Én ilyen gyereket még nem láttam. A lányom nem ilyen. Azzal nincs gond. Ez a gyerek pedig csak bajt okoz. Mindent szétszed, tönkretesz. Agya is azért nincs, mert amikor volt, direkt belepisilt. Az ágy olyan húgy- szagú volt, hogy ki kellett dobni. Aztán volt egy másik heverője, abból meg kiszedte a bélést, mondom, hogy mindent tönkretesz, olyan ez, mint egy kis állat. A pártfogó megjegyzi, hogy látta Zsolti kis munkáit, melyeket technika órán készített, s hogy mindegyik egy gyöngyszem. Az anya erre azt mondja, hogy Zsolti előszeretettel csap be mindenkit, hogy elhitesse magáról, hogy mindenben jó. Az a helyzet, hogy velem ezt már nem tudja eljátszani, jelenti ki az anyuka. Kiszakad belőlem a kérdés: szereti-e a kisfiát? Úgy tűnik, ilyen kérdésre nem számított. Egy darabig gondolkozik, aztán határozottan közli: nem, nem szeretem őt. Nem tudom szeretni. Nem merünk Zsoltira nézni. Hosszú szünet. Zsolti megszólal. Anya nem tehet arról, hogy így beszél. Döbbenten hallgatjuk. A mama azt mondta, folytatja, hogy már régóta benne van a fiúgyűlölet. Vagyis? Kérdezem elképedve. Vagyis hogy nem szereti a fiúkat, így csak idegesítem őt. Összenézünk a pártfogóval. Ilyen nincs, mondja a tekintete, ez a gyerek felmenti az anyját, akitől semmi jót soha nem kapott... Aztán megint az anya beszél. Elmondja, hogy ő nem akart még egy gyereket, hogy Zsoltit el akarta vetetni, de az orvos ráordított. O ettől megijedt és félelmében inkább vállalta, hogy megszüli a gyereket. Abban reménykedett, hogy lány lesz. Amikor kiderült, hogy fiú, meg tudtam volna ölni, ráadásul koraszülött volt. Saját koraszülött ikreimre gondolok. Mennyi gond volt velük! Mégis, soha egy pillanatra nem akartam megszabadulni tőlük. Dühös leszek én is. A fenébe, hát hogy van ez?! Miért nem adta állami gondozásba közvetlenül szülés után? Örökbe fogadják, s minden megoldódott volna... Nem, mondja az asszony, ő próbálkozott elég sokáig. Remélte, hogy megszereti, de hiába! A kapcsolatom is veszélybe került, mondja végső aduként. Most, egy pillanatra mégis megsajnálom. Istenem, hisz ezt a nőt nem tanították meg élni! Mindvégig magát tekinti áldozatnak, a fiára nem is gondol. Később az apa és a nagymama is nyilatkozik arról, hogy vállalják Zsoltit. A hivatalvezető kérdi az anyát, mit szól ehhez. Mindegy nekem, hogy hová megy, csak nálam ne legyen! Zsolti, aki eddig nagyjából egyenlő távolságra volt a szüleitől, székét hajszálnyira közelebb húzza az apjához. Arra a kérdésre, ő mit szól mindehhez, 44
