Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 3. szám - Tandori Dezső: Az én Gergely-naptáram - Még mindig nagyon is 2004 -

csatornácskánk színes fotója, Royal Canal, a fák, a lakóhajók, mind a padok, ahol üldögéltünk, amit láttunk... minek oda visszamenni, minek ide} Megvan, s nem a füstmiláni, nem az ottliki módon (visszatérve a gyerekkor színhelyére, na persze, az fénylő). A szomszéd falu!

De a csend, a magány... fontos tétele a nincs-szomszéd-falu-nak. Ott (Bécs- ben, Londonban) még csak jó lenne (nem életszükséglet már!), ám az „odajutni”! Ez a lassúságnak, az egyformaságnak valami olyan összeborogatása! Minden omlik-bomlik. Együtt ülni másokkal a vonaton, eleve a pályaudvar ide- genség, még Bécsben csak hagyján... de ott is: az élet automatizmusa, mert nem hozhatom át bármelyik pillanatban madaramat, nem vehetem le a polcról a Duchamp-könyvet, Artaud-t stb. Korán kelek azért, hogy rutinszerűen újságot vásároljak a pályaudvaron, virslit, bort igyam... Nem. Új várost, új relációkat pedig nem akarok már látni. Elála az égnek, hogy elment az ilyenek késztetése, nem leszek bolond mesterségesen... Elolott a 7. hete tartó szeszelhagyáson elgondolkodom néha: de meginnék egy pohárral... Az ám, de már a zsebből ivott dobozos sör kis korszakában sem tértem be sehova, pulthoz se mentem, elkapott az „idegen és tán koszos pohárból soha” érzete, s így tovább.

A szomszéd falu: áll. Itt „Pesten” is alig mozdulok (ki).

Ha nem egymagám (Totyival) húzom le napjaimat (ez csak családi beosztás, rendféle az év némely hónapjában, semmi más), maga az étkezés rendszeressége is hizlalhat. (Mondom én. Holott egy jó házi egytányéros, húsétel, ilyesmi: elejét veszi a délutáni, esti csipegetésnek. Mindegy. Meglátjuk.) Egyelőre legyünk fegyelmezettek, amikor tehetjük.

Mivel nagy ellenfele vagyok mások kiírásának, nem kockáztatok. Reménytelennek érzem a bárkivel tovább-folytatandó szóbeli, levelező kapcsolatot, ha ez utóbbi (a kapcsolat) már sérült. Nem az, hogy megbántottuk egymást, elhúzhattuk a szánkat a másik dolgán... nem. Hanem hogy az, amit közlünk egymással, nyilvánvalóan „nem épséges”. Nem is töredékes: nem érnek össze a felek. Nagyon másképp élnek, ami nem volna baj, de ehhez képest az élménybeszámolók, „vallomások” - túlzásnak bizonyulnak. Ha egyszer az én egzisztencialista elderítő-felhárító „én tudatom” szerint a dolog (ez) rendben van, amíg nem kell beszélni róla (akár „barátian” is), és a világ is rendben, amíg nem hallok róla. (Ez még nem agnoszticizmus.)

Az esszézőknél azonban őszintébben „bevallom”: az én „három S-em” töredékesebb, bajosabb, gyarlóbb. Mert részletesebb. S gyötrő, mi a cél, mi az ok. (Az érintkezéshiányban, az érintkezés közvetlenségének elmaradásában. Az írásos kifejezés pontossága javára.)

Elképzelhetetlen, hogy az egzisztencialista, ily éles elderítő-felhárító (mások szemében tehát ködösítő, vagy épp „a magas égre mutogató”) érzékének birtokában, konkrét avantgárd formák iránt cselekvőleg érdeklődjék. Nevetségesen szomorúnak tartja azonban „a szellemtudomány” mindmáig megmaradt hegelezését, kantozását, lukácsozását! Elemibb jegyben jön össze nála az „éntudat”: elder-felhár elsődleg Totyi életének védésében, „rá ne lépjen” etc. - mivel a szelleminek nevezett habitus (az utolsó ficni cikk megírása is) csak a nagyon kényes egzisztenciális egyensúly alapján lehet meg. így a bizalmas baráti közlések, az összeücsörgések stb. két okból is lehetetlenek. Egyrészt az

10