Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 3. szám - Tandori Dezső: Az én Gergely-naptáram - Még mindig nagyon is 2004 -
Természetesen a „csend, magány, lassúság” a művész alapkód-kombinációja, ami nélkül nem megy (Duchamp-nak akkor épp nem ment). De ha megnézem, kis bérlakásának teljes, már-már bútorozatlan magányában, sok-sok órás sakkfeladvány-csendjében, mind e dolgok lassúságában az a Duchamp mártóz- kodik, aki e dolgokról ismerőssel, riporterrel etc. bőségesen elbeszélget, ellentmondást is észlelhetnék akár. Inkább azt mondom, semmi közöm hozzá, Duchamp hogyan élt(e a maga tételeit), ahogyan ő mondja Shakespeare-rel kapcsolatban: „Mit bánjuk Shakespeare-t? Nem vagyunk az unokái!” S jól vág ide (a különben nagyon ide nem tartozó Bertolt Brecht - más Brecht nevű, igazi avantgárd művész is adódott azóta! — mondása): a régi darabok, egyáltalán, irodalmi művek, a régiségüknél fogva lefokozzák saját harciasságuk élethevét, tehát a királygyilkosság, az elnyomatás leleplezése nem olyan gyújtó... kiáltó... lázító, mint ha kisebb művészi erővel a jelen konkrétumát mutatnánk fel. Bő lére eresztve ez a mondás lényege. Persze, egészen mellesleg jegyzem meg csupán, hogy a mai globalizáció, jóllehet az ilyen alakok pofázási szabadságát, mint amilyen én vagyok, jól megtűri, igen, elmondható, hogy „Szólás- szabadság van, nem szólhatunk egy szót se!” - de azért sem szólhatunk, mert úgyis hiába, mondjuk csak, hadd mondjuk, így a Globál, melyet már Hatalom névvel is csak komázva nevezhetnék meg, úgy érzem... semmi sem fog változni. Arról van szó csupán, az elméleti pofázásokra (tudós szocioelemzések stb.) ki ad pénzt... s hogy öntudatunk lezúzása érdekében ösztönösen is keveset adnak... meg valami fura módon általában ilyesmire nincs is pénz... s akik ezt társadalmi megegyezésnek nevezik, azután, hogy ezzel lehetetlenné, dohogás- sá tették „szólásunkat”, maguk is visszatérnek a dohogó-táborba... ennél különb szellemi szervességet (már ha ez szellemi) képzelni is nehezen tudnék. Meg ne unódjék, s át ne csapjon középkoriasságokba! Talán nem, s talán én már meg sem érem, mondom kollokviálisan. Komolyabb és zordabb (mert önmagát komolyabban vevő, tudományosas) a kitűnőre sorolt Rosalind E. Kraus megállapítása, mely szintén e téma körül jár, de Stephen Dedalust idézi, aki szerint „Silence, exile, and cunning” (ez utóbbi okos töprengést, jó észrevételezéseket jelent kb. itt) a varázsige. S Paul Goodmant citálja tovább, aki az avantgárd művész önként vállalt kódjáról (na tessék) beszél megint, klasszikusan, s a rácsozat példáját hozza fel (természetesen egy mellőzhetetlen, 1966-os Agnes Martin-rácsművel a könyv szemközti oldalán Kraus), és hogy a rács antireferenciális (már eleve), narrációellenes... és még sorolhatnám akár magam is, sok-minden-micsoda. De a „silence...” kezdetű sor jellemző. n. Közbevetés. Hogy ez megvolt, mondhatnám... Pillanat. Ezek a dolgok velem nagyon 2004-ben vannak, esnek, alakulnak stb. Összefoglaltam rács-dolgaimat. Ez nem önismétlés, mert a jelleg előmutatá- sáról van szó több példán; bár a példák előfordultak már másutt (netán többször is), a Goodman-féle rendbe csak most kerülnek... azaz ördög vigye a Goodman- féle rendet, magam inkább ellene akarnék mondani, értelme is csak úgy van. 2
