Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 2. szám - Kemenes Géfin László: Fehérlófia 9: Krisztina könyve, XCIX
kanálnyi mártást hacsak a hit nem az. Ezzel kapcsolatosan figyelmébe ajánlom a múltkor említett Nemes Nagy Ágnes mellett a dán lángelme Szőrén Kjerkegór ide vonatkozó munkáit, bár talán e pillanatban illendőbb lenne ezen táfelspicc és mártása értékeit ajánlani becses figyelmébe. Ekkor hallotta Krisztina először Kierkegaard nevét s noha nem váltotta ki belőle azt a feltétlen érdeklődést vagy akár parancsot, hogy most rögvest elkezdjen kutakodni a jelzett munkák iránt, később, egyetemista évei alatt s utána végig mind a mai napig a koppenhágai bölcs mind élete mind életműve folytán meghatározó tekintélyfigurájává-vita- partnerévé vált. • Itt eme regényesen hangzó mondamái az elbeszélő (pontosabban Megíró) néhány pillanatra megáll és elidőzik Krisztina alakjánál, mint amikor a festő rácsodálkozik modelljére és elfeledkezik a félig kész vászonról. Talán nem illenék odanyúlni eme régi, leginkább 19. századi prózaírók által alkalmazott konvencióhoz, de ha az olvasó számára érdektelen lenne is az a tény, hogy Megíró szereti Krisztinát, azt a mindenképpen ködös emlékképekből össze soha nem álló Valakit, akiről a leírás általa ismert és használhatónak vélt eszközei révén a lehető leghűbb és egyben a leghűtlenebb hasonmást igyekszik e lapokon papírra verni, Megíró előtt az írás mint delejes és majdnem nemileg kéjes médium szóróterében hallatlanul izgalmas itt, billentyűnyomogatás közben e szeretésről bizonyságot nyerni. (Egy bizonyos szinten ugyancsak mellékes, hogy az olvasó Megíró mögött, alatt, között, stb. okvetlen Kemenes Gé- fin Lászlót véli-e/akarja-e „felfedezni” vagy pedig elképzeli s egyben elhiszi, hogy e sorokat megíró Megíró nem azonos az élő emberrel, aki a fenti névre [is] hallgat, ill. azon név alatt publikál már jó néhány évtizede [jelen sorok írása közben 1998. márciusát „írjuk”]). Kétségkívül maga a hősnőformálás nem mehet végbe egyfajta színjátszás, sőt megjátszás vagy akár álarcoskodás és két- színűsködés nélkül; ám mindeme elbeszélői ténykedés legfőbb célja bevallottan csakis az lehet, hogy a már eleve nyelviesített s így többszörösen szeretett eszmény-képből eredő töredezett sugárnyalábok minél hitelesebben árasszák el a mintázás időbeli folyamata alatt keletkező s a kibontakozódás állapotát soha el nem hagyó szereplő kontúrjait. Az „eszmény-kép” kifejezésben nyomatékosan foglal helyet a kötőjel: ui. még ha e Krisztina-Modell kontemplálása felébreszti is Megíróban minden író-megíró szunnyadó platonizmusát, a fentebb beismert szeretés nem tételez fel egy Krisztinát mint el nem ért s el sohasem érhető örökszép, örökjó, örökérdekes vágyobjektumot. A megírt Krisztina nem vágy, hanem sokkal inkább egy akarat letéteménye, aminek egyik jele az alak nem tárgyi, hanem alanyi szintű rögzítése. Megíró hangsúlyozni szeretné, hogy Krisztina szeretése nála egybeesik az írás szeretésével, amennyiben a Krisztina-írás jellege a regénytől mint műfajtól való visszaria- dásként határozandó meg. Másképpen mondva, Megíró minden kéznél lévő eszközt és lehetőséget megragad azért, hogy Krisztinát megírja, ám ugyanakkor nincs szándékában regényt írni. De hát akkor mit akarna írni, merül fel a jogos kérdés, milyen más íráslehetőségek között lehet válogatni - s egyelőre hagyjuk figyelmen kívül azt, hogy Megíró miért nem akar regényt írni. Ui. ha 4
