Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 12. szám - III. A történet főhőse: Chernel István
Emlékezés Arany (ánosra Hideg éjszaki szél iramlott végig a tarolt szántó földek fölött, száguldozában egy egy elfonnyadt levéllel vagy száraz haraszttal játszadozott; a fák lombéke megsárgulva hullott a kihaló pázsitra; aszott várakhoz hasonlítának a kopáran meredő faágak s bánkódva lengének az őszi szél hűvös sóhajtásában; meg meg csörrent a lehullott avar a rohanó szélben, fokozódó hűvös lég metszé a sétáló ábrázatját; szívet vidító madár zene - mogorva krágás hangzik csak néha néha - haldoklott a természet, bús, szomorú ősz volt. ... Mi láttuk a természet elcsendesülését és ragyogó bájainak elmúltát — s szívünk ezek láttára szomorúsággal tölt el. - A te tölgyeid is, felejthetetlen dalnok! elvesztették leveleiket, kedves ülőhelyedet száraz lomb takarja s a Margitsziget pompáját búsító vonások árnyékolják. A lombozat lakói, a dalos madárkák is régen elköltözének, s melyeket te annyira szerettél hallgatni - hisz rokonaid valának -, melegebb hazába vándoroltak a hideg uralma elől. A természet temetkezésével, a dalos madarak elszálltával röpültél el te is, nagy szellem, oda hová lelked tartozott, s honnét visszatérni többé nem fogsz. - Ősz bánatát elszálltad fölött való mély megilletődés nem csakhogy súlyosbítá, hanem égő fájdalommá változtatta - s könnyeik szabad folyást találva kesergének pótolhatatlan veszteségeden. Azóta sok nap múlt el! Könnyeink lassankint felszáradtak ugyan már - de a fájdalom még most is ott lángozik szívünkben, szomorú érzelmek gyuládnak emlékezvén reád kebelünkben, mert érezzük mily érzékenyen hiányozol a hazának. - Nem sok idő múlva újra újra kirügyeznek tölgyeid, nem sokára visszatérnek az énekes madarak - melyekkel bűvös éneked versenyzett - de azok a zöld koro- nájú tölgyek nem oszthatnak többé árnyékot barátjuknak, azok a kis dalosok nem magasztalhatják többé mesterüket és királyukat, oh! mert a szép lélek, Arany János, a hűvös sír éjszakájában álmodik. S az elköltözöttnek helyét pótolni senkisem tudja! A margitszigeti lombsátor üres padra fogja majd vetni árnyékát - s az az árnyék sötétebb lesz ezentúl; a dalos madarak búsan röpködik majd körül az üres helyet s epedő dallamokkal keresik mesterüket, s nem találván többé azt, gyászdaluk fogja átzengeni a liget virányát. Növények és állatok gyászolnak, mennyivel inkább gyászolunk mi, kiknek legszebb kincsük va- lál. A haza gyászol, s mi kik a hazát igazán szeretjük, együtt érezünk a nemzet fájdalmával és az irodalom bánatjával. ... Engedd meg nagy szellem! hogy a szeretet és tisztelet őszinte érzelmeit tolmácsolhassuk, mikor méltatlan létünkre emlékezetedet megszentelvén, hozzád merünk közeledni. Forró szeretetünk tárgyat kíván, a tárgy szent hazánk és te!, annak dicső fia, vagy! Feltekintünk hozzád, megdicsőült, a magasba s nevedet a halhatatlanság koszorújával szentelvén, a legtisztább hálával említjük. Szellemed a mienk marad... s egyike e szép haza büszkeségeinek.- Quercusvorox — 54
