Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 12. szám - III. A történet főhőse: Chernel István

ha van hát »ő nem tehet róla« (...) Majd mindig magába jár s hétszámra sem találkozik emberrel, kivel egy-két szót válthatna. Ennélfogva oly hallgatag és mogorva, mint ama nádtő, melyhez sajkáját köté. Ha megszólal is, feleletei oly elharapott rövidek, s a szó oly nehezen jő ki a száján, hogy az ember szintén látja, mily nehezen esik neki a beszéd. Es mintha minden tehetsége szemei- és füleibe szállott volna, mindkettő oly rendkívül éles, mint bármely vadmadáré, melynek természetét szintén magára ölté. Még mi csak apró pontokat látunk a légkörben, oly távol van hozzánk a vadmadár: a pákász már egész biztonsággal megmondja, hogy nagy vadlúd, gyöngyvér, kanálosgém, vagy vadrucza közeledik! O legjobban tudja, melyik vad mily alakú falkában, körülbelül hányad magával, honnét s hová szokott repülni. És ki értené jobban a vizi madarak nyelvét mint ő, ki éjjel-nappal hallgatja titkos társalgásukat? Annyi mindenféle hangot hallani itt, oly meglepő idegenül szólal meg egy-egy vadmadár a sok közül: a pákász egyszerre megmondja, hogy minő szárnyas állat, s miért szólalt meg! Valóban ezen állatoknak természetét s különböző érzelemkifejezéseit ő jobban ismeri, mint bármely szaktudós (...) Mindent a természettől saját tapasztalása után tanult; igen kevésre van szüksége, hogy megélhessen, s amint látni fogjuk, az egyszerű rendkívül szurtos rossz öltözékét, mi rajta van, kivéve, mindene a rétből került ki. Kitartása bámulatos, dacol az időjárás minden viszontagságaival; éhen szomjan, tetőtől talpig lucskosan fázik és sül eleget, vad- ludak vagy kolcsagok utáni lestében egész napokon át hasant elfekszik, nem érve be azzal, hogy egy-két vadra lőhet, hanem kidőlt szemekkel azon pillanatot lesvén ki, midőn egy lövésre vagy mint ő mondja, egy töltéssel legalább három libát s vagy tíz rucát ejthet el. Fönnállva csónakjában azt egész napon át

47