Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 12. szám - III. A történet főhőse: Chernel István

hajtja a réten ernyedetlenül. Fegyverengedélyét, ha szert tehet rá, nagyobbra becsüli két lónál; a lőpornál kedvesebb ajándékot, a szolgabírónál nagyobb urat nem ismer; vendégszerető s emberséget is tud, mert urak előtt kalapját leveszi s ha őket kunyhójában késsel vagy kanállal kínálja, ezt előbb nagy ildom- mal gatyaszára rojtjához törli, bár vagy tizennégy nap óta nem vett tisztát - s felső ruhája oly szurtos, mint bármely cigányé!

(...) Ha a víz mély, akkor természetesen lélekvesztőn kell bejárni, melynek legalább is olyan nagynak kell lenni, hogy ha a kutya kiugrik belőle, föl ne forduljon. Különben tanácsosabb a kutyát a ladikba be se vinni, s a lelőtt vadat csónakázva keresni föl. A kacsák a siirü nádban elrejtőzve ülnek, s nem egy könnyen szállnak föl; ha tapasztalja a vadász, hogy azok igen vadak, s még a csónak lubickolására is messze kelédzenek, akkor tartsa magát lehető csöndesen s időnkint halkan haladjon előre; ha pedig veszi észre, hogy sürü nádban megbújnak s föl nem kelnek a kacsák, üssön hébehóba a toló rúddal a ladik oldalára. Célszerűbb, ha a csónakot nem maga a lővadász, hanem egy fegyvertelen halász hajtja.

(...) Itt van először is a vádlódnak (anas anser ferus, Wilde Gans) mind három faja: a nagy vádlód, a lilik és a gyöngyvér. Ez utóbbi két faj kisebb a közönséges vádlódnál; gágogása élesebb és sikoltóbb s a »lilik« szóhoz hasonlít, mindkettőnek vérpiros orra fölött gyöngyfehérségű hókája van, tán azért nevezték el gyöngyvérnek. A lilik és a gyöngyvér nem itt költ, hanem általános hiedelem szerint, melyet én saját tapasztalásommal nem tudok támogatni, Lengyelhonban fészkel, miért »lengyel libának« is híjják. Itt vannak aztán a vadrucának minden nemei. Szerintem legjobb ízű húsa van e háromnak: a tőke

48