Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 12. szám - III. A történet főhőse: Chernel István
A VELENCEI-TÓ „Pákászoknak a sárréti tősgyökeres magyar nép azon embereket nevezi, kik folytonosan a réten és a rétből élnek. A pákász se nem szánt, se nem vet, se napszámba nem jár, hanem a kész után nyúl, vagyis »pákászkodik« (...) Foglalkozásaiban annyi a változatosság, hogy őt valóságos lángésznek tartja a közönséges földmívelő, mert ő nemcsak mindenbe kap, de mindenhez ért is. O valóságos sportsman a parasztok között, mert ő sajátképen nem dolgozik, hanem játszva s kedvtöltve végzi teendőit. Vétereit, vészeit és varsáit kirakja minden irányban, azokba halat, csíkot, puszta kézzel nadályt s nagy bosszúságára rákot fog, mely utóbbi állatról úgy van meggyőződve, hogy az Isten nem teremtette ételnek, miért is „féreg”-nck nevezi s nagy méreggel hányja ki a fogóból. Mindennemű vizi vad után leselkedik, s ha nincs neki lőfegyvere, csapófát és tőrt vet neki; a vadludak, vadrucák, szárcsák s libucok fészkeiből a friss tojást ezrével szedi, apró vadlibát fogdos, mely aztán a gazdaasszony keze alatt megszelídül; kolcsag, vakvarjú s vasgémtollat szedeget; megbízásból mindennemű vizi madarak tojásait gyűjti a nemzeti muzeum s a kedvelők számára, bár semmikép nem tudja elgondolni, hogy az urak mit csinálnak ezen sok haszontalan tojás héjaival! Gyékényből csinos kaskát, s köpűket köt minden kigondolható használtra; nádból vészt, vétret és varsát, vagy' csikkaszt készít; hálót köt; nádat, gyékényt és sást vág s kévékbe gyűjt, a rétbe nyaralóra csapott szarvasmarhát, juhot, leginkább pedig sertést a porondon őrzi, de csak úgy, hogy minden két-három hétben egyszer, s akkor is, ha épen eszébe jut, megnézi, hogy nincs-e több híja az idegen lábas jószágnak, mintsem maga szeretné? S 46
