Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 12. szám - I. Talált tárgy
Gyula urak önzetlen segítségét, előzékeny közreműködését, s azt is, hogy lehetővé tették e mutatvány-közlés megjelentetését. Itt nyilvánítjuk ki köszönetünket Somlósi Lajos fotóművész úrnak (Vönöck) a közlendő anyag esztétikus elrendezéséért és Bejczi József úrnak (Egyházas- hetye) számítástechnikai segítségéért. S még néhány szót összeállításunkról, nem a magyarázkodás, és még csak nem is az értelmezés jegyében, hanem azért, hogy lehetőségeinket és szándékainkat jelezzük, olvasóink megértésében bízva. Nem volt célunk sem a tudományos feldolgozás, de valamiféle regényes rekonstrukció sem. Szerettünk volna úgy élni a rendelkezésünkre álló terjedelmi lehetőségekkel, hogy azt a mozaikos gazdagságot érzékeltessük, amely a Chernel-hagyaték általunk megismert tömkelegét jellemzi. Ahol „minden” együtt van, ám se az időrend, se a tematika nem szervez semmiféle rendet. A lét gazdagsága árad ezekből a levéltári dobozokból, maga a létezés - a múlt nosztalgikus színeivel, hangsúlyaival. Nem tudtunk és nem is akartunk minden képet és szövegrészt „megfejteni”, ám néhol képtelenek voltunk arra, hogy apróbb - „beszélyes” - kommentárokat ne fűzzünk egy-egy fotográfiához; s igazodva a Chernel-család literátor szellemiségéhez, valamint az Életünk vezető tematikájához: hogy ne éljünk az irodalom, a korabeli irodalom észleleteivel, a látható tárgyat értelmező vagy a látványt éppen ellenpontozó mondataival. Mert abban a korban, amelyből ennek a hagyatéknak a zöme fennmaradt, a fényképezés úgy vált közüggyé, hogy részese lett a polgári mindennapok életvitelének, tehát témája az irodalomnak is. Már ennek a polgári aranyidőnek szinte a kezdetétől, a kiegyezéstől, noha a „fényképezés” szó a több évtizedes anyaggyűjtés után végül 1874-ben megjelenő Czuczor-Fogarasi nagyszótárban csak egyszer fordul elő (a „fotográfia” egyszer sem), ezzel a meghatározással: „Kép, mely valamely alakot, tájt stb. Daguerre találmánya szerénti fényben állít elé. Átvitt értelemben valaminek dicső, dicséretes, jeles oldalról való kitüntetése, elémutatása.” (Jó, ha tudjuk, hogy alig két évvel az első sikeres da- gerrotípia bemutatása után, 1839-ben már tudósít a nagy felfedezésről a Hasznos Mulatságok.) Pest-Budán 1860-ban már 24 „fényíró” működik. Ugye ismerős ez az avittas szó? Az öreg Arany János - a mi Chernelünk nagy példaképe - mereng el egy epigrammában 1880-ban fényképein: „Hogy melyik arcképet válasszam rajzai közzől? / Fényképíró úr! a botos és kalapost. / Mint maradó vendég ül, s áll a többi nyugodtan, / Menni csak egy készül: útja van: ez leszek én!” A kép és az eljövendő valóság sejtelme itt, heinei irónia ugyanebben az évben az ifjabb pályatársnál, Reviczkynél egy alkalmi rögtönzésben. Búcsú kabátomtól-. „Fotográfusnál egy napon / Benned voltam, te jó kabát. / S Emmához írt nem egy dalom / Szívem körül hordozgatád.” A mindig morcos Vajda János a szó idegen- szerűségén akad meg (.Melyik nagyobb)-. „Telegrafál, fotografál, / Protezsál, an- gazsál, szanál / Nüansza, sansza van, trafál...” Apró s nem is jelentékeny irodalmi példák ezek, viszont arra bizonyságok, hogy amiként a köznapokba, úgy a köznapiból merítő irodalmi szóhasználatba is benyomult az 1880-as években 10
