Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 12. szám - I. Talált tárgy

a fotográfia, a fényképezés. Mikszáthnál már mint - kissé zsurnaliszta ízű - irodalmi műfaj jelenik meg: Fotográfiák a vámiegyébfil, A fotográfiák regénye. A példák száma bőséggel szaporítható, ám egy írónkat mindenképpen említenünk kell még: Jókait. Mint annyi más területe az életnek, a társadalomnak és a technikai fejlődésnek, a fényképezés is felkeltette az író érdeklődését. Ismeretei az átlagemberit jóval meghaladják. Ilyen mondatokat olvasunk nála: „Egy momentfelvételes fényképezőgép minden helyzetet megörökített nála.” (Öreg ember nem vénember); „Es aztán arcképek, fényiroda és művészet termékei, minden alakban és jelmezben”, „A fényirdász csak azt az egy képet vonta le, s utána megsemmisíté Ince szeme láttára a negatív rajz üveglapját.” (Enyém, tied, övé); „...mindjárt tudta, hogy mivel van dolga. Ez a vadlúd egy galambposta. Helyesebben lúdposta. És azok a piszkosnak látszó összegöngyölödött hártyácskák ott a két toliüreg közé szorítva, nem egyebek, mint vékony kollódiumlapok, amik fotográfia segélyével megkicsinyített iratok másolatát viszik.” (Egészen az északi pólusig). Hazai utazásai közt eljut a sza- mosújvári fegyházba, ahol feltűnik egy „szelíd szemű” ifjú: „Bankjegyet hamisítottam - vallja -, fotográfia segélyével. Csak egyet, az sem került forgalomba.” (A bíróság öt évet mért ki az új technika eme szakemberére.) S mindenki emlékszik a Fekete gyémántoknak arra a szakaszára, ahol Evila harmincháromféle szerepben, jelmezben és pózban véteti le magát - kreolnő és Lucretia, alvajáró és Putifárné, Loreley és görög rabnő stb. Csupa képi erotika, az öregedő író oly kedves témája. A képek létrejöttéről Berend Iván ezt a tudósítást kapja: „Mert mindennap előbb elpróbáljuk en famille a genreképet, zongora mellett, azután jön a fotográf, s a leghatásosabb attitude-ben lemásolja a művésznőt. Ott kell neki mindent a háznál elvégezni, s négy példánynál többet nem szabad levonnia a matrice-ről.” Ennek a tárgykörnek azután legbizarrabb fejleménye egy kései regényének (Az ember, aki szívét a homlokán hordja) az a jelenete, amelyben egy három személyes (!) szerelmi aktus előterében a negyedik szereplő fotográf masinával szorgoskodik... S ha mennénk előre az időben, ám még mindig a „mi korunkban” járva, Jókai nagy tisztelője, Bródy Sándor az életben igazolja vissza a mester Eviláját. Berlinben talál egy leányra, aki így beszél: „Én anzixnak ülök - mondá a leány igen egyszerűen. Mintha igen közönséges dolog volna az, ha egy tizenhét-tizennyolc éves leány atyjával együtt abból élne, hogy képes levelezőlapokon sokszorosítják a képét.” Az atya mondja: „Már megvan mint Shakespeare nagt' nőalakjai, Goethe női, félig mint nemzeti viselet, több hetére, néhány szent, Lucretia Borgia, két-három meghalt királyné, egy nevezetes és jó gyilkosnő, a tavasz, a hit, a kacérság, a szendeség. Mert ez a leány minden, minden nő egy személyben.” (A fotográfus) Ebből a körből, tehát az irodalomból is választottunk „képaláírásokat”. Krúdytól és Máraitól, Móricztól és Kosztolányitól. Szinte kivétel nélkül az első nagy háború előttről. Mert a számunkra, magyarok számára ez a kor 1918 után már végérvényesen az a kor, az igazi (Magyarország kora. Ahol együtt állt a lelkekben a polgári igényesség és a nagynemzeti magabiztosság, a kedély és az öntudat. /Vhol az élet megélhető lehetőségeket kínált, de elvárta, hogy tudd, amit tudnod kell: számot kell adnod mindenről, hiszen te is része vagy egy nagy? történetnek. Ami folytatódik is majd, meg nem is a XX. században.

11