Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10-11. szám - Fehér Béla: Egyenes Kecske (befejező rész)
A Juli hitetlenkedve a fejét rázta, azt mondta, ezzel a látvánnyal lehetetlen betelni, nem sietünk sehová, nyugodtan, ámuljak, bámuljak, gyönyörködjem ki magam, és utána, akár tetszik, akár nem, meg fog csókolni, mert ha még nem jöttem volna rá, ezért vagyunk itt. Erre én: csak semmi melankólia, szivi, nem vagyok az a típus, aki golyóállónak hiszi magát, amikor kijön a moziból. Erre ő: ha tudnád, hányszor kijöttem ide vigasztalódni! Mire én: megértem, tényleg nem rossz hely. Tenyere a tarkómon, megnyílt a szája. Mire észbe kaptam, meleg mandula- lehelete az arcomon gőzölgött, mohón belémnyalt, nyála az államon csillogott, a fogaival fogva tartotta a nyelvemet, közben nekidöntött egy fának, a vállamra támaszkodott, a nyakába cibálta a pólóját, aztán fél kézzel lerángatta a bugyogóját, és a fejemre húzta, mint egy sapkát. Úgy nézhettem ki, mint egy méretes farok, farsangi kotonban. Ezt suttogta: azt hiszem, beléd szerettem. A füle mellett láttam odalent a végtelen víztükröt, a sok narancssárga, ide- oda úszkáló bárkát, köpték magukból a rakományt, körülöttük emberek mozogtak, esküszöm így van, babszeg, ha akarod, ne hidd el, de jártak a vízen! Meg kell fordulnom, töri az oldalam a farmernadrág bőrszíja, közben mintha szólna valaki, sziszeg, mint a szivárgó gáz, hát persze, hogy megint a nyomorult hátizsák, nem tud nyugodni, már ez is valami nagyokos, betépett seriffnek képzeli magát, azt hiszi, hogy pofámba köpködhet, úgy beszélhet velem, mint valami hátulgombolós sassal! Vedd már észre, hogy fel vagy akasztva, te szőrtaliga! Himbálózz, és kuss legyen! Nem veszed észre, hogy éppen öngyilkos akarok lenni! Ez nem volt igaz, csak úgy mondtam, de azért elképzelem, hogy mi lenne, ha tényleg. Ha odafeküdnék a busz elé. Szegény Jani, miért nem tudott vigyázni? Még olyan fiatal volt szegénykém! Nem is értem, hiszen a tenyerén hordozta az élet. Na, oszoljunk innen, nincs itt semmi látnivaló, emberek! Erre a hátizsák: éppen most megy el a maradék eszed, amikor a bűzmező- partján sitty-sutty, első nekifutásra megtörtént a várva várt fogamzás? Mire én: mit susogsz, tököm szára, miféle sitty-sutty? Akkor ő: arra se emlékszel, hogy megkaffantottad a cuccoló bringádat? Nyugodt lehetsz, mostantól megy minden a maga útján, nincs az a hatalom, amelyik keresztbe tehetne a legifjabb Pogácsás előtt, aki most még csak egy kiskanálnyi átlátszó kocsonya, de napról napra gömbölyödni fog, és vajon kinek növeszt lábacskákat, kezecskéket, aranyhajat? Erre én: úgy éljek, lerúglak onnan a rúdról, babszeg, ha nem beszélsz világosan! Mire ő: nem kell idegeskedni, a természet tudja, mit akar, mert ha nem tudná, akkor nyáron havazna. Az meg kinek jó? Ezt válaszoltam: én például nem bánnám, ha nyáron havazna. Erre ezt mondja: emlékezz csak vissza, mivel vigasztalta a tancit Pogácsás 139
