Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10-11. szám - Fehér Béla: Egyenes Kecske (befejező rész)
valaki durung vagy született fakofferes, a törpékkel sincs bajom, attól még lehet haver, hogy lefejeli a bokádat, de nekem egyszerre hét darab ne bújjon a csaj mellé, érted, hogy a kis csávók szexen meg szadin nó'jenek fel, úgyhogy lökj be valami más mozit, babszeg, valami lájtosat, sok vérrel! Rohan a szobába Fillenbaum nagymama, a fejét fogja, jajveszékel: Nándi, Nándi, hogy tudtál kiszökni? d alán a gyerek engedett ki? Jaj, édes Janikám, nem kellett volna szekírozni a nagyapádat, nézd meg, mit csinált szegénykémből az a sok átkozott gyógyszer! Lebeny rázza a vállam! A szájából ez folyik: itt a kutya, beengedtem hozzád, csak ne ordíts tovább, te köcsög! Hófehérke nyalja az arcomat. • A zápor, ahogy jött, elment, vitte a szél hordágyon, kiragyogott a nap. Juli összekötötte a haját, belém kapaszkodott, a sárban csúszkálva elindultunk gyalog a földúton, akkor még nem tudtam, hova. Szomorúan a vállamra hajtotta a fejét, és ezt mondta: könyörgöm, Janikám, ne nézz rám ilyen szomorú szemekkel, legalább most ne rontsd el az egészet! Én rontom el, hát, ki akar itt mindjárt sírva fakadni, te csöcsös? A nyakamon éreztem a meleg leheletét, ahogy ezt dünnyögte: csak tudnám, mitől vagy így lelombozódva, amikor utoljára találkozunk. Dühösen eltolt magától, szembe fordult, és játszani kezdett: vége, érted, vége, ezek az öröm percei, felfogtad, te hülyegyerek! Mire én: semmi gond, meguntuk egymást, kifújt, elég volt. Mire ő: el se akarom hinni, hogy befejezzük, csípj meg, nem álmodok? Akkor én: nem volt egy jó kapcsolat, de kihoztuk belőle, amit lehetett. Szerinted is? Akkor ő: igen, szerencsére volt bennünk annyi önzés. Erre én: ne marháskodj, Juli, te nem vagy önző, csak én! Erre ő: ugyan, miért mondod, én szúrtam el az egészet a telhetetlen, mocsok természetemmel, ráadásul besokalltam a testedtől. Ha már szóba hoztad, én is a tiedtől. Figyelj, Jani, legalább egy évig nem fogok lefeküdni senkivel, torkig vagyok a dugással. Te nem? Erre ezt mondtam: akkor lássak muffot, amikor a házam közepét! Juli arca boldogságba fordult, a nyakamba ugrott, és ezt kérdezte: érzed már az új idők illatát? Abban a pillanatban megéreztem. Pokoli büdösség zuhant ránk, mint egy égből zuhanó roppant kődarab, a kenhető, nyálkás, szürkére rohadt hús sűrű, édes hullaszaga, a bomló fehérje szúrós iszonyata, harapni lehetett, haraptam is összeszorított fogakkal, de a torkomon akadt, mint egy szőrös pók, befúrta magát a homlokomba, lefolyt az orromba, a számba, rátérdepelt a mellkasomra. Juli a kiszáradt fák felé mutatott. Az ágakon fürtökben lógtak a varjak. A fák felett varjúfelhők forogtak. Ezt mondta: nézd, Janesz, kismadarak, hát, nem csodálatos a természet? Felértünk az emelkedő tetejére, és lent a kráterben, feltárult előttünk a roppant hulladéklerakó. Szemét, ameddig a szem ellát. Viharban megfagyott tenger, nem mozdul. 138
