Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 10-11. szám - Sarusi Mihály: Alföldi féniks

Gazdák Egyesületének megyei elnöke, büszke arra, hogy 1999-ben Kisirato- son megszervezték az erdélyi gazdák tanácskozását.

Ma nagyobbrészt odahaza, Kisiratoson tevékenykedik, s bár állandó lakhelyeként a kürtösi Városház utcában magasodó házat jegyzik, a szülőfalu Máltai Háza legalább ennyire az otthona.

Emlékezéseiből kiderül: gazdaember fia. A Csanád, utóbb Arad megyei falu zsellérekből és gazdákból - a kommunisták által alaposan összeboronált, előbb jól megbérmált, jócskán helybenhagyott s tönkretett, valamint legalább ennyire becsapott, egy életre elámított, valójában egyformán kifosztott földmívesekből - álló közösségének a hűséges fia lett. Valóban rendületlenül.

Küldhették Oromániába, annak Moldva nevezetű tartományába, mit tesz Isten, a hatalom ellenkező igyekezete ellenére (a hatalmon lévők butaságának s tájékozatlanságának köszönhetően) ott is magyarokkal hozta össze a sors. Csángóföldön a beteg magyarok anyanyelvükön szólhattak orvosukhoz, bajukat, panaszukat nem kellett az állam nyelvére fordítaniuk: Doktoruk így is érti! Értette magyarul, ahogy akkor már a papok sem nagyon akarták, a románkatolikus szentatyák is csak, ha előbb átestél az ördögűzésen.

Ma is ráférne Moldvahon korcsosuló magyarjaira néhány hasonló erdélyi értelmiségi! Persze, ha nem kényszerlakhelyként jelölik ki nekik a Szeret, a Beszterce, a Tatros, a Dnyeszter, meg a többi ottani folyó közti (Etel-közi) falu valamelyikét.

Moldva, Csángóföld? Amikor lassan itt, Aradban is utolér bennünket ugyanaz a sors.- Táguljunk! — vehetné Almási doktor is magára, ha afféle volna.

Ha megijedne a saját árnyékától.

Hogy tenné, amikor a másé sem tudta mindeddig innen tovaűzni.

Marad, hogy maradhasson... ez a nép. Halad, ahogy haladni lehet e néppel - itt, odahaza. Csanádban, mái Aradban. A magyarigazolványt csodálva; egyenjogúságban, egyenlő esélyben bizakodva, a megmaradásban reménykedve. Vagy ha nem lehetne is, legalább emberül... állni.

Nem elfeküdve, magad megadva.

Na nem, Almási nem ezt teszi.

A valaha volt iratosi magyar ember tartására ismersz Almásiéban. Aki nem veri a mellét, nem mutatja, mire nem képes! Nem döngeti sem a maga, sem a más kapuját. Teszi, amit tehet. Csöndben, de következetesen: épít, hogy megmaradhassunk.

Bevallom, féltem, nehogy túlzásba vigye. Nehogy idő előtt föl kelljen adnia.

Nem kulákfi, nem: Almási Béla gazdafi! Afféle ember fia, akinek a gazdasága, ekkora vagy akkora birtoka a mindene. Élete, nem vitás. Akinek ilyen gyermeke születik, mint Béla, biztos, hogy nem magáért fog küszködni; háza népéért, amely belakja... a határt, ameddig a szem ellát.

Éppen egy falunyi közösség tud ebben a körben megélni. Almási. Béla esetében ezt a községet mi Kisiratosnak, Iratosnak hívjuk. (Regáti vendégeink keresztelték el Dorobáncnak.)

98