Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 11-12. szám - Koppány Zsolt: Plumbum

Kopráziék ámulva léptek a térre. Kockakő. Ahogy illik. Csupa fény, csu­pa csipke. A XV. században épült gótikus Városháza, aztán a „Király Háza” és az egykori bírósági palota meresztett farkasszemet egymásra. Körben meg az iparoscéhek mesebéli palotái sorakoztak. - Itt meg kell innunk egy kávét! - adta ki az ukázt Koprázi József, a mai magyar irodalom jelese, s már le is ült az egyik fényes kávéház apró kerítéssel körbevett teraszán az asztalkához. Margit csak ámult, majd leült ő is. Koprázi rágyújtott, fújta a füstöt a brüsz- szeli égre. Ilyen kávét még nem ittak. Fizettek, majd körbejárták a teret, és keresni kezdték a Manneken-Pist. Kanyargós kis utcák, s lám, ahol a legna­gyobb volt a tömeg, hát ott kellett lennie. Japán turisták sikongattak, ahogy az apró, 1691-ben készült fiúcska apró fütyijét fogva megcélozta őket. Koprá­zi inkább hátrább húzódott, és úgy fotózta le ezt a kis semmiséget, ami az egész város jelképe, s rájött, hogy nem a méretek számítanak, hanem a le­genda, s ha az is odavész, megszűnt, illetve megszűnhet egy egész nemzet, hiába harsogja világgá jól fölépített imázsát. Már tíz óra is elmúlt, mikor visszaballagtak a kocsihoz. Egy árus rájuk­tukmálta az állítólagosán bronzból öntött tíz centi magas Pis-t, jó, legyen, emléknek otthon, majd néha előveszik, s ha vetítik a diákat, hát kiteszik az asztalra, hogy az a soha vissza nem térő pillanat fölhorgadjon megint. Koprá­zi József a mai magyar irodalom jelese rendkívül tájékozott, széles spektru­mú gondolkodó volt ugyan, de rém ügyetlen ember. Ki is csúszott kezéből a szobrocska, s amikor a selyempapírból kicsomagolta, rémülten látta, hogy a fej elvált a testtől. Majd megragasztom otthon, hajtotta le a fejét, még Mar­gitnak kellett vigasztalnia, nehogy elbőgje magát. A szállodát azonban nem találták. Minden utca egyirányú volt, s mindig visszatértek ugyanoda, ahonnét elindultak. Most épp a Szent Mihály temp­lom tövébe. Na, gyerünk újra. Eredmény: ugyanaz. Koprázi toporzékolt, Mar­git meg a legnagyobb nyugalommal kiszállt, s határozott mozdulattal leintet­te az első rendőrautót, mely épp akkor bukkant föl és indult volna tovább. Margit csak annyit mondott, hogy Hotel Derby, a rendőrök bólintottak, intet­tek, hogy Koprázi kövesse őket. Hosszan mentek, kerekek csikorogtak, záró­vonalon át, villamossíneken száguldoztak, mígnem a jobb oldalon kinyúló rendőrkar a már kivilágított Hotel Derbyre mutatott. Koprázi fékezett, ki­szállt, hogy megköszönje, de már csak a rendőrautó hátsó lámpáit látta, me­lyek szentjánosbogárnyira zsugorodtak a vaksötétben. Jól esett a másnapi reggeli, még a németektől csórt szendvicseket maj­szolták, hozzá vajat és dzsemet, meg az otthonról hozott tartóstejet hörpölték hozzá. - Na, gyerünk, Margit, mert messze még Hága. Pedig nem volt messze. Csak az ismeretlentől való félelem pulzált Koprázi idegrendszerében. Most Margit vette át a volánt, Koprázi nyitott térképpel ölében magyarázott. Antwerpent nem kerülte ki az út, így áthajtottak rajta. Szép volt ez a város is, csipkepaloták itt is és végtelen tisztaság, semmi zűr, a forgalom egyenlete­sen és dugómentesen haladt, és észre sem vették, hogy már Hollandiában járnak, mert határ nem keresztezte útjukat. Rotterdam. Koprázi szíve erő­sebben dobbant. 1970. A Feyenoord első BEK-győzelme. A holland foci itt kez­dődött világrangúra emelkedni. Még végig sem gondolta az egész focitörténe­tet, mikor eladdig sohasem látott méretű hídra értek, mely a Rajna tölcsér- torkolata fölött ívelt, jobbról és balról százezer tonnás óceánjárók araszoltak. 957

Next

/
Oldalképek
Tartalom