Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 4. szám - Lászlóffy Csaba: Útonálló idő; Az orosz erdők párizsi visszfénye
Vagy talán nem is volt más társa a lélegzetet elfullasztó áporodottságban, csak az a félkegyelmű, magatehetetlen kis öreg, aki összegubancolódott-hernyó- meztelenségét mutogatva a feje búbjától a végbeléig, egész éjszaka vakarózott. „Némely halandó egyszerűen csak van, és semmit sem kérdez; mások lépten nyomon választ várnak mindenre” - hangzott Remizov tusakodása. Kirázta a hideg, midó'n arra a kérdésre kereste a választ: hogyan éljen ezután?... Pedig vannak, akik már válaszoltak maguknak, és most nyugodtan élnek... „Na és hol lelték meg a választ?” (Ez a komiszkenyér-fogyasztásban verhetetlen Hlebnyikov volt; ó' a mai napért a gatyáját is hajlandó volt eladni.) „Ön, herceg, tudja, hogyan kell élni?”... Remizov most már elemében volt; sebesen jegyzett minden szót s momentumot. A herceg csak mosolygott, mintha tudná is, meg nem is. Mosolyában talán az újszülött ártatlansága, vagy egy végsó' átok fénylett. Ifjú termete méltóságot sugárzott. (Jaj, csak ne árnyékolná be a fenséges úr szépségét az a lárvaképű, húgyban csúszkáló csupasz vénség! Bár ami igaz, igaz: a hercegnek is elpiszkolódott kissé az inggallérja, s gyűrűs kezével - hogy nem lopták le róla? - ügyetlenül takargatta a hosszú fekete kabátján éktelenkedő foltokat. Ezt nyilván utólag képzelte hozzá Remizov. Meglehet, hogy mégiscsak magával beszélgetett a börtönfolyosón? A stílus bűbáj, ármány. Nem lett volna szabad többet nyújtania az olvasóknak, mint saját magát. Az aszkétikus életmódban keresni a lényeget. A többi - a küzdés — mesebeszéd. „Önnek nagy esélye van betömi a nyugati könyvpiacra.” Visszahallja a kecsegtető szavakat. „Az érzelmeimmel? Az életemmel? — hebegte zavartan a neves kritikusnak. - De hát az én múltam, az én sorsom cseppet sem olcsó szórakozás!... A történések közt mindjobban elmosódnak a határok, s ami megmarad: bizonytalanság, kétely. Félelemérzet. Nem tudok azonosulni az elveszített, a vissza nem szerezhető közösséggel. S a tájjal is egyre nehezebben. A képzeletemből felsejlő terrámon nem terem meg a déligyümölcs...” Napokon át feküdt a párizsi kereveten. A herceg egykedvűségében volt valami előremutató - gondolta. - Akit bármelyik pillanatban elérhet a vég, azt nem hálózza körül semmilyen kétely. S ha mégis, fölösleges fényűzésnek tartja vesződni vele. A szabadulás napján, ahogy a kisvárosi állomás söntéspultjára könyökölve állt, a látómezején kívül egyszer csak mintha megmozdult volna valami. Szinte megrémült attól, hogy milyen közel vannak egymáshoz... Úgy hát akkor ő, a társadalomba visszatérő Remizov, miként a ringó zöldet vagy a csupasz fatörzsön a fényfoltokat, bármikor megérintheti azt az utánozhatatlan szépséget, amely (a lány tudatában is) pillanatnyi vágyakozást, örömet fejezett ki, abban a frissen vakolt kis állomásban. Alig lehetett több az egész egy fuvallatnál, szinte a levegővel suhant tova. Követhette volna, csupán az illata nyomán, a meredek lejtőn, a folyó haragoszöldjét megvillantó homokos fövényen, de valami ösztönszerűen visszatartotta akkor. Mintegy megérezte, hogy egy ismeretlen veszélyt rejtő, másarcú közegbe kell behatolnia, zavaros, belső vi338
