Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 4. szám - Lászlóffy Csaba: Útonálló idő; Az orosz erdők párizsi visszfénye

haroktól sújtott évszakokba, melyek egész lényét, idegrendszerét próbára teszik majd... \

Aztán, ahogyan visszakapta teljes nevét, mely hosszú idó're levált róla, úgy talált rá magában ismét azokra a kitéphetetlen tulajdonságokra, melyekről elhitte már, hogy nyomuk veszett. Amilyen váratlan kíváncsiságot és elér- zékenyülést váltott ki belőle a felkínálkozó női test, éppoly érzékeny gyanakvással fogadta kiválasztottjának hangulat- és hiúságtenyészetét. E., hosz- szú hajfonatát kibontva, kezében egy színházi lappal vagy egy könyvvel, valahányszor hanyatt vetette magát a heverőn, hogy elmerüljön az olvasásban, ajkát buzgón csücsörítve mozgatta, mintha nyomokat akart volna hagyni párnába lehelt szavaival. Percek múlva aztán, ha el nem aludt, lecsapta a könyvet: „Unom.” „Mit unsz?” Remizov sejtette, mi következik. „Látod, már Tolsztoj sem hitt a harmonikus együttlétben, amiről te annyit papolsz.” „Tolsztoj? Pedig ő moralista volt...” „És Dosztojevszkij: ő még jobban látta, hogy az eredendő rossz a civilizált emberben is ott sunyit.” Remizov odament hozzá, és kitépte kezéből a könyvet. „Tudtam, hogy nem fogsz megérteni — lendült támadásba a nő; arca pillanatok alatt könnyben úszott. — Szadista vagy te is.” ,Minden férfi szadista - szajkózta gúnyosan Remizov, fól-alá szaladgálva. - És minden nő úgy olvas, ahogy te. Élég egy mondat, amely szerinted rád és rám vonatkozik, aztán Isten veled irodalom!...” Négykézláb fejezte be a mondatot, mert közben megbotlott a vastag szőnyeg szélében, és orra bukott.

E. kerek térde az évek távlatából is világított. Vagy csak egy gipszkutya pofája az ott a heverőn (?) - az elálmosodó Remizov verte le az imént, ahogy forgolódott. Öregedő félben nehezebben szokott elaludni. Lebukó fejét ki, mi tartja meg? Mióta zuhan kábultan öntudatát vesztve, és milyen magasból, Úristen!

Sötét arcán az őszi orosz erdők visszfénye ragyog.

Mint nagy női szeméremtesttel, néz szembe a sötétséggel, ahonnan megerőszakolt nősténymacskák jajgatása hallatszik. A pantallószárán valami meleget érez. „Hogyan tévedtél be ide, tarka szőrű kis cica?” Ölbe veszi, és beszélni kezd hozzá: „Tejem sajnos nincs... Nemrég adtam el néhány öltönyömet, hogy kifizethessem a lakbérhátralékot.”

Eszébe jut, hogy egy téli délutánon asszonya ült így az ölében, reszketve várta az ő ölelését, majd görcsös szorongástól kísérve végtelennek tűnő órákon át kínozták, egymást a rideg homályban. Remizov rég megérezte, hogy ennek a nőnek a nevetésébe rémület vegyül, mintha nem is az ő élő üstökét simogatná, hanem egy múzeumban kiállított halotti koponyát. S szeretkezés után, mint ahogyan egy puritán ortodox lélekhez illik, a vágy tűntén szégyenkezés égett tekintetében. Remizov hányszor maga elé képzelte, amint E. a tükör előtt azt hajtogatja: „Én az ég kiválasztottja vagyok. Hogy nem jöttem rá hamarabb?” Keze ahogy véletlenül a melléhez ér, elpirul. „Ez egy halott test?...” S a másik pillanatban a duzzadó kebel felrobban.

Remizov eközben megszakítás nélkül monologizál: ,Merre tart Oroszország, mit gondolsz?! Hát az ororsz emigráns írók prózája?... Az emberiség mikor jön rá végre, hogy a Saint Just-ök céltudatossága még ha tiszta is, mint a hajnalcsillag, a konventek tisztasága mindig kétséges..."

339