Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 1. szám - Czetter Ibolya: Stílusszintézis
az úgynevezett lirizált elbeszélés csoportjába tartozik. Ezt a fogalmat „Az értelmezői hagyományban (...) a századvégi stílusirányzatok rokon értelmű kifejezéseként használják” (Dobos 1995: 109.). Ebben az elbeszélésfajtában a narratív szöveg metonimikus előrehaladását a verbális struktúrán belül metaforikus nyelvi alakzatok (pl. díszítő jelzők, szokatlan hasonlatok stb.) szakítják meg, amelyek a szövegegészben betöltött szerepük alapján felerősítik a liri- zálódást, s az így képződő másodlagos jelentések másfajta folytonosságot, másfajta olvasatot is létrehoznak a szövegben. Az eseményesség helyett a főhős érzelmeire, reflexióira, a benne kavargó hangulatok megragadására helyeződik a hangsúly. Jellemző továbbá, hogy a szerkezeti kontúrok elmosódnak, laza, frízszerű, epizodikus szerveződésre figyelhetünk fel, a tördelt szerkezetet pedig jószerével csak a hangulat egyneműsége tartja össze. Az erős hangulatteremtő szándékon túl a nyelvi megformálás szintjén szembetűnő az érzelmes retorika. Valójában maga a téma: a szerelmi érzés, a reszkető vágy megszólaltatása is hozzájárulhat a lirizáltsághoz. A jelentéktelennek mondható fabuláról tehát a szüzsére, az előadásmód segítségével felfogott jelentésre és a modalitásra terelődik a figyelem. Az elbeszélés narrátora a Szindbád-novellákban is gyakorta fellépő tanúnarrátor, aki egyes szám harmadik személyben nyilatkozik meg, áltárgyilagos távolságtartással, azaz leplezetten szubjektivizáló igénnyel közvetíti a történetet. A személyesség tehát nem direkt módon érvényesül, hanem áttételesen, közvetett úton. Az elbeszélő ugyanis a helyzet- és hangulatleírásokba, az alakrajzba, a dialogizált egységekbe, esetleges reflexióiba olvasztja bele kifejező szándékát, személyes érintettségét. A kiszemelt novellában egy helyütt, Szénfi töredelmes vallomását követően hangzik fel a narrátor ritmikus lendületű, anaforikus felütésű, kérdések formájában megfogalmazott, részvevő elmélkedése: ,JX asszony] Hol tanulta, hol gondolta, tükre előtt hányszor próbálta a bánatos, megsértett, szívszomorító tekintetet, amellyel a fuvolásra nézett? Igazán sápadt volt az arca a fájdalomtól, vagy ezt is tudta hamisítani? Igazán álmodott gyermek módjára éjjelente a fuvolásról? És ha eszébe jutott Szénfi úr, valóban elgondolkozó, elmerengő lett a szeme, ha egyedül volt?” A novella címszereplője, Szénfi ugyanúgy részleges Krúdy-alterego, mint Szindbád vagy Rezeda Kázmér. Hasonlóságot mutatnak életvitelükben, gondolatvilágukban, magatartásformájukban, alkatukban, kedvteléseikben, hajlamaikban és sorolhatnánk még hosszan tovább. Szénfi ugyanúgy a szerelem költője, akárcsak Szindbád, utazásainak célja a boldogságkeresés, ám hiába minden sóvárgás, kaland, elragadtatottság, imádat és hódítás, hősünk magányos marad, akiből szomorúság, csalódottság, otthontalanság árad. „...a sóvárgott, de birtokba nem vett szerelem a legizgalmasabb számára: a felajzott várakozás az érzékek és érzelmek még ismeretlen titkait ígéri” (Czére 1987: 72). Szénfi bolyongó, nyugtalan, többféle alakban rejtőzködő különc: igazi nevét magyarosítja, de a Flóra-termekben csak gróf úrnak nevezték. Minden nőnek más arcát mutatja, szerepek sokaságát váltogatja, ahogy az asszonyok is rendre benne látják meg nem valósított álmaik beteljesítőjét. Az ábrándozás mindenki számára olyan életlehetőség ígéretét rejti, amely - legalább átmenetileg - megelégedettséget hoz. A meglátogatott hölgyek egytől egyig titkolt fájdalmakat viselnek, lényükből szomorúság árad, életük egésze várakozással és 89
