Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 9. szám - Tar Patrícia: Bánki Éva: Esőváros
lenségét hangsúlyozza a regény? A szerző erről így nyilatkozik: „Más életek is belénk vannak írva, és nem csak spirituális módon, bár ebben a regényben a népi babonára és a középosztálybeli ezotériára nagyon sok utalás van, hanem azon a módon, hogy egy nyelvet beszélünk, ami annyi más ember tapasztalatainak vagy életeinek a tárháza, és úgy látszik, ha azzal játszunk, akkor más életekkel is érintkezhetünk vagy kapcsolatba kerülünk, és szerintem másként nem is lehetséges a regényírás,”5 Ebben az értelemben tehát a szöveg valakinek tulajdonítása lényegtelen, hiszen éppen a fentebbiek értelmében valamiféle közös nyelv, tudat hordozása és megörökítése a cél, de akkor a kérdés „lebegtetése” a regényben (illetve Éva szerzőségének lehetősége az utolsó lapokon), valamint, hogy az elbeszélői nézőpont határozottan személyes, nem túl szerencsés. Ugyanígy a különböző szövegbetétek szerepe sem tisztázódik, talán legfontosabbak Bujdosó Anci versei, melyeknek helyszíne Esőváros, ami metaforikusán Dunaszerdahely- nek felel meg, illetve a regénytérnek, hiszen a folyton, mindenhol zuhogó eső az idők elmosódására, bizonytalanságára, „rohadására” utal. A már említett képekre való szétesés, a (kiváló) történetek önállósodása - annak ellenére, hogy a tartalomjegyzék címei valamiféle szimmetrikus szerkezet kiépülését célozzák meg -, a stílus váltogatása, ami néha túl száraz, precíz leírásba megy át, a fentebbiek ellentétben a „nagy történet”, a mítosz, a szöveg kiépülésének kudarcát jelentik: a szocializmus „nem hagyott meg szavakat. Nincsenek már szavak egyáltalán, semmit sem lehet már mondani a Bujdosó-fiúkról és Böbéről.”6 A beszédszerű, diskurzusra alapozó regény szélességéből kicsillannak az egyes történetek, igazán már csak ezekben érezhető az irodalom ereje. A fejezetcímek zöme (Az újvilág felé, Shall we go on?, Kiugrások, Indul a kivándorlóhajó, Petőfi Oroszországban, illetve Amerikában stb.) az elindulás, a kimozdulás vágyát jelzi, mely emblémaszerűen a Dvorák-hangversenyen van jelen, hol az élők, holtak, és a fiktív alakok is képviseltetik magukat, s az új világ kezdetének reménye új történetek kitalálásának reményét jelenti. Am a beszélő (és az olvasó) csak fikcióból fikcióba jut el, Petőfi János vitézétől a Petőfi Amerikában című részig, hol a szöveg, a történet, a mítosz TV-sorozatok epizódjaivá korcsosult, s hol Petőfi és az indiánok szabadságharcának 12 pontjába fájdalmasan, ironikusan nem kerül bele Magyarország. Az identitás „megingását” jelképező amnézia, névvesztés után ugyan a személyiség megleli önmagát - „Torma János vagyok” -, de a végső fikció-foszlány elnyelni látszik a beszélőt. „Az elbeszélés minden nehézségén akkor és most is a hagyomány lendít túl” — vallja Torma Imre, de a szövegvilág-építés a széthúzó, történeteknek nem kedvező, egyszerűsített fogalmakkal működő valóság, társadalom merevségén lehetetlenné válik. JEGYZETEK 1 Bánki Éva: Esőváros, 2004. Magvető, 87. o. 2 Bánki Éva: i. m. 83. o. 3 I. m. 56. o. 4 I. m. 18. o. 5 Beszélgetés a szerzővel, lásd Petőfi Rádió 6 I. m. 262. o. 828
