Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 9. szám - Büky László: Pék Pál: Szodoma
BÜKY LÁSZLÓ Pék Pál: Szodoma Pannónia Könyvek. Pro Pannónia Kiadói Alapítvány [h. n., é. ti.; 2004] A szerző nyolcadik verseskönyvét veheti kezébe az olvasó, aki, ha összeolvassa az előző kötetek címeit, máris bizonyos eligazítást kaphat a költőről. Pék Pál 1976-ban jelentkezett első versgyűjteményével: Rapszódia a reményről, majd a Nyár füstje (1984) következett, s a Holtág (1990), Az idő metszetei (1994), a Havak tánca (1997), A Bárány kiűzése (1999), majd az Arccal a semminek (2001) következett a mostani versgyűjteményig. A remény iránti vágyakozás úgylehet mindvégig megmaradt, ha - a kötetcímek jelzik - időnként talán el is veszett, hiszen a nyár, a férfikor csupán füstöt hozott, az idő múlása a havak táncát. A remény pedig a kiűzetett bárány létállapotát és a semmi felé tartó életet. A sorba illeszkedőnek látszik a Szodoma is, hiszen jelképessége nyilvánvaló. A bibliai város lakosainak gőgje, elbizakodottsága és önteltsége a pusztulás tüzéhez és kénesójéhez vezetett, hiába próbálta Áb- rahám megmenteni az Istennel folytatott alkujában. Pék Pál a reménytelenség, a valahová meg nem érkezés keserűségének, a hiábavalóság és a kiszolgáltatottság lelkiállapotának költője - írtuk mintegy másfél évtizede Holtág című kötete kapcsán (Életünk XVIII [1990.], 699- 702), s aligha csalatkoztunk. Az a lelki alapállás vagy adottság, amely a remény iránti rapszódiának végeredményben mindig csupán lehetőségét adta számára, mindig vele van költői pályáján, hasonlóképp az ellenkezője, amint a verseskönyvet címeiből is kihüvelyezhetőnek látszik. Minthogy verseiben nagyon ritkán s akkor is meglehetősen áttételesen láttatja saját életpályájának eseményeit, állomásait vagy helyszíneit, az őt olvasó jobbára magára van utalva a tekintetben, mire vonatkoztassa az „arccal a semminek” forduló költő lírai fájdalmát. Lelki adottság és alapállás irányítja őt - mondottuk az imént, s ezzel a lírateremtési lehetőségeinek egyik késztető elemét alighanem meg is találtuk. Karinthy Frigyes írta volt Füst Milánról, „objektív szomorúságának” oka, hogy Füst olyan fegyveres katona, aki tudja, hogy harcba küldték, és hogy e harcban el fog esni ő is, mert e harcban mindenki elesik (Nyugat 1911. II. köt. 63-5). Nos: Péknek mintha ez utóbbi következtetés volna ceterum censeo-ja: „[...] évadok | omlása alatt föld s az ég vacog, | s egy asztal árnya, hiszen semmiképp j nem forrhat egybe már a régi kép [...]” (Szemere utca 8.). Az elkárhozottságot, az úttévesztést, a békétlenséget, a bűnök feloldhatatlanságát mint új kötetének témaanyagát maga is hangoztatta egy riportban, amelyet még kötete megjelenése előtt készítettek vele a Zalai Hírlapban (2004. május 24.). 829
