Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Szilárdi Béla: Tétova tünemény
kép sápasztott el engem. Egykoron mámoros kéjnek és magavesztésnek tetszett nékem a világ. De még most is! Hogyne vágyódnám szerelemre. Szerelmesen megtaláltam azt az asszonyt, kitói gyermeket szerettem volna. Gyermekasszony, örökké szeretlek. Oh, örökkévalóság... szeretlek. Örökké...? (két karja levegőbe lendül) Véreim! Égő vágyam, hogy dinamit legyek, meg villám. Lángot akartam és hamu lettem. Testem kétségbe esett önmagán. A szent engem már nem kísért. Nékem már segíteni nem tud senki, (előre szalad) Érthető amit mondok? Hidak! Csendet kérek, (térdelve) Kérlek benneteket, oh véreim, figyeljetek. Halljátok hangom? Mert hidak hullanak most! (Elisabeth tovább öltözteti) Fájdalmat mégsem érzek. Valamikor meg akartam teremteni két akarásból az egyet, amit házasságnak neveznek. Most robbantó vagyok, meg áldozat. Dinamit, meg villám. Az örök égés olthatatlan lángja perzsel bennem. Hol vagytok véreim? Beszéltek rólam? Vagy gondolataim még mindig lepel fedi? Értitek szavam? (leinti nővérét, figyel) A csend elviselhetetlen. Hol vagytok? Jelre vártok? Féltek? Emlékezzetek csak, és féljetek! Most falak hullanak, hidak törnek. Emlék sápasztotta testem remeg. Óh, barátom, legnagyobb reményem?! Miért nem lehetsz te isten szülötte! Megérteni miért nem tudsz engem? Ha rád gondolok, emléked képe most is gyötör. Lesz-e nyugta a világnak? (az ég felé) Halljátok szavam! Az út és az éj végtelen. Az irdatlant megérteni nehéz! Emlék szorítja torkom. Véreim, kérlek, emlékezzetek. Kérlek benneteket, hogy kezetek hozzám vigyázva érjen. Elgyötört testem fájdalma nagy, de ne sajnáljatok. A szánalom elviselhetetlen! Vigaszt nem várok! Fájdalom az én boldogságom, (hangja elcsuklik, sír) Szörny árnyéka settenkedik a földön. Magas hegyek között átok dörög. Próféta, tudom ki vagy! Érzed? Pillantásom ereje fogva tart. Hallgatsz? Félsz nagyságomtól? Én már nem vagyok ezen a földön. Talán nem is voltam soha. Távoli csillagok, (ökle fenyeget) hóhér-istenek intenek, de miért éppen engem hívnak? Válasz a csend, (két kezét füléhez szorítja) Halál-néma lárma! (keserűen nevet) De ha jön is üzenet, minden szavuk hazug. Felejtés! Segíts! Pokolra szállt az ég, mert nagy az én bűnöm! Most hallhatja mindenki! Fanfárjaim hirdetik: én szeretem azt, amit mindenki gyűlöl! A szükség átka ez? Oh, nagy úr! Szükség! Vonzó hatalmad életem széttörte. Mit tettél velem, te keresztre feszített kéjelgo. Démonok hadának hátán lovagló dicső lovag? Hidak, törjetek! Falak hulljatok! És most?! Át, átjutni az utolsó falakon, át a másvilágra. (felöltözötten előre sétál) Ne féljetek. Én még itt vagyok. Nézzétek ezt a szegény testet, (nevet) Higgyetek nékem, én véreim! A test... (megakad, sír) Nagy lángot találtam magamnak. Már nem fázom. Hamvam parazsa melegít. ELISABETH (miközben kefével söpri F. ruháját) Friedrich, Friedrich gondolj inkább a szép napokra... Zene erősödik. Egyszerre világos lesz a színpadon. Egy asztalnál két férfi hangosan, gesztikulálva beszélget. Felettük, az égbolt innenső oldalán, Richard és Cosima karöltve sétál. Utcai hangzavar. Friedrich az asztalnál ülő, nevetgélő férfiak felé igyekszik. PÉTER (mikor meglátja Friedrih-et, feláll) Tisztelt professzor úr, engedje meg, hogy Szent Januarius emlékezetére emeljem poharam. 610
