Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Lászlóffy Csaba: Zűrös hétfő; Tündérborz-rém; Napéjegyenlőtlenség; Gének agóniája; Kóda; A fel nem támasztható lét zsoltára; Te is mint Velence, A bölcs(ő) ritmusa, Szindbád szeptemberben; Utóhang; Mária Terézia levele Magdeburgba; Egy huszadik századi szalvétára (versek)
hátravannak a képzelet árvizei, amelyek a hátország legbiztosabb falait is képesek átszakítani; holmi Noé-bárkát emlegetni ilyenkor öncsalás. A mámor a sörhabnál is tartósabban issza be magát a sörtetaréjba a combok között. Vérpettyes alkony. Talán. Vagy csak légypiszok a lágyéknál lengébb, rugalmasabb szoba falán. Felhördül a kiszáradt torok, egy nevet mond: ötcsillagosat(!), vagy csak hamisított whiskyét. Poloska-íz a szájban; de a falusi szilvapálinka is megteszi. Megcsonkítottnak érzed magad; ez a ki(p)állott meztelenség bosszúja. A róka vagy, aki úgy elhóhérolta magát, hogy még a fű is veres alatta. Holott csak egy gyűrött lepedő, egyéb aligha változott. A tér közietek bevehetetlen fehér. Utóhang Apafi korából (Ott szép mondjuk a Lajos bácsiék csűrje felett a tél ahol az örök hó elér.) Mint valami kilógó inget tépi a szél a havas fedelet - a történelmi telet ott keresd: a várfalak tövén, az árulás helyén, hol ezüstpénz koppan s kemény bilincs a latorkert jegén. Átok kavarja (Babitsnak hiszek) a fogarasi várárokban is a nagyhatalmi „választóvizet”. Valahányszor a törpe fejedelem vörösre itta le magát - húzta, lökte asztal alá, mint szemfedós kövek, a félsz és a rossz lelkiismeret.
