Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 1. szám - Czakó Gábor: Beavatás (Álom; Antikrisztus)
jutottam rajtuk. Pontosabban valami átjutott belőlem. Átérve ismét sejtettem Mihály jelenlétét, de továbbra sem láttam. Odaát ismét jöttek különféle korok viseletébe öltözött seregek; tatárok, törökök, csillagkatonák, iszapárak és mozgó-őrlő sötétbarna fémfalak, rajtuk gra- fiti-mintájú ijesztő faragványok, vad bivalycsordák. Be lehetett állni az alvilági erők soraiba, és aprítani a többieket, aztán nekimenni egy másik hordának, elhullani, majd élőiről kezdeni újra és újra. Kevésbé gyötört, hogy ütöttek, morzsoltak, szabdaltak, sokkal nagyobb próbatételt jelentett, hogy semmi ellenállást nem fejthettem ki. Az erőszak azonnal átsorolt volna a gonosz táborába. Csak mentem előre, szembe, neki a vastagjának, és sosem ott, ahol egérút kínálkozott. Mihály bátorító vezetése nélkül biztos elbuktam volna. Azt mondta egyszer - természetesen a bennem fölcsillanó fölismerés által -, hogy a gonosz sem árthat igazán, hiszen a lel- kemmel szemben tehetetlen. Sőt, segít, lám, faragja rólam mindazt, ami nem én vagyok. Egyre kisebb lettem és emberi alakomat is elvesztettem. Láttam menekülőket és az üldözőkhöz csatlakozókat, és találkoztam pár éve elvesztett drága unokaöcsémmel, aki oly nyugalommal és büszkeséggel vezette feleségét, mintha palotást készülne járni. Néhány pillanatig magam mellett éreztem a feleségemet is a naptalan, szűrt félhomályban, valameddig együtt haladtunk, de aztán el kellett válnunk, hogy ki-ki megtalálja a saját életútja által neki rendelt szűk kaput. Utolsó akadályként egy nagy folyam keresztezte utamat, bele kellett vetni magam. A folyam tele volt hozzám hasonló lényfoszlányokkal. Egy tágas síkság felé hömpölygött az ár, a távolban városok ragyogtak; a kivilágítástól, vagy, mert folgyújtották őket. A vízben úszó lénytöredék tömeg egy része kapcsolatot keresett társaival; összenőttek, egységes ragadozóvá váltak, és falni kezdték a többieket. Lám, ugyanígy keletkeztek a folyam előtti alvilág hadseregei is. Tudtam, hogy a folyam a széles út, ezért a túlsó part felé kecmeregtem, ahol találtam egy kis csermelyecskét, amely valami lápos bozótból szivárgott a folyamba. Ezen indultam el. Reménytelennek tetsző, keserves botorkálás után, hirtelen béke szállt rám. Egy szép, gyepes tisztáson elém derült valami végtelenül kicsi fényecske, derengés csupán, melyből határozottan áradt a derű. Valószínűleg ő volt. Nem láttam se szárnyas angyalnak, se páncélos lovagnak, se tábornoknak; egyetlen biztos tudás érkezett felőle, hogy kicsi. Annyira kicsi, hogy mérete az atomfizika nyelvén sem írható le. A hadseregek és görgetegek és páncélfalak az állandó növekedésre ítélik magukat, hogy elbánjanak a másikkal, Mihály pedig megmarad csöppnyinek, éppen ezért sebez- hetetlen, nincs olyan fustély, hernyótalp, bomba, ami képes volna eltalálni őt. Azért oly parányi, mert nem visel becsvágyat, hiúságot, erőt, semmilyen tulajdonságot. Hogyan harcol mégis? Úgy, hogy ami túl nagyra sikeredett, túl harcias lett, túlságosan is mindenhatónak érzi magát, annak erővonalait eloldja, összekuszálja, szövetségeit szétbontja. Egy-egy mesterműve láttán az 60
