Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Alföldy Jenő: József Attila: Megfáradt ember
lagos égbe helyezésével a Divina Commediában, mintegy fölmutatva az égre, a végtelen istenségre figyelmeztetve az olvasót. Dante — és a népdalok, bármely nép folklórjára értve a szót. József Attila kedvelt megoldása máskor is a csillagokra fölmutató verszárás; a Harmatocska című 1928-as versben például, mely egyik legközelebbi rokona a Megfáradt embernek: „Fáradt meg együgyű, / vagy tán csak jó vagyok, / s reszketek, mint a fű / és mint a csillagok”. De már a Megfáradt emberben is tükrözésszerűen kétirányúvá teszi, antropo- morfizálja a csillagok megszemélyesítő metaforáját. Parányi és végtelen csak az emberiség ősi képzetkincsében azonosul ilyen természetességgel: a Fias- tyúk, a Göncölszekér vagy a Kaszáscsillag nevében például, hogy a magyar népnyelvnél maradjak. Megismétlődik, de most már magasabb szinten - a magasság érzetével kibővítve — a folyó és az ember azonosítása: „a nyugodt Marosra s homlokomra kiülnek a csillagok”. Ez sokrétű kép. A kiülnek szó madarak meghitt csoportját asszociálja. S a csillagok ott árasztanak derűt és békességet, ahol máskor a gondok felhoznék: a homlokon. A homlok az ég tükre lesz; a gondolkodást megtestesítő testrész mintegy visszatükrözi a magasságot, az ég csillagait. Nem egyszerűen békét és nyugalmat fejez ki a kép, hanem az egész elmúlt nap s az egész élet minden gondjának-bajának feloldódását is; a megjelenített lelki szituáció nem statikus, hanem dinamikus. Mágikus cselekvés, üdvösséget hozó önszuggesztió. Ilyen értelemben vallásos meditációhoz hasonló: a rutinszerűen elmormolt imáknál bensőségesebb, misztikus élmény. A hetven-nyolcvan év nem nyomtalanul múlt el a francia festő, Courbet és József Attila között. A csillag, a csillagok ismét az egész életmű kulcsszava, akárcsak a kenyér. A versben más, jellegzetes József Attila-i szavakat is észrevehetünk: föld, paraszt, haza, folyó, füvek, csönd, nyugalom, harmat, gond, teher, férfi, gyerek, magyar, testvér, ember, békesség, kenyér, csillag. Fontos szavak ezek József Attila költészetében, mint Petőfiében a szabadság, a szerelem, a róna, a nép, a forradalom, a haza, a háború vagy a halál. (Más József Attila-versek- ben persze további kulcsszavakat is találhatunk, keményebbeket és mozgalmasabbakat, sőt agresszívabbakat és végzetesebbeket is.) A „homlokomra kiülnek a csillagok” egyetlen mondattal otthonossá teszi a végtelen kozmoszt, és megnöveli, isteni mértékkel méri az embert. Méltó a későbbi Ars poeticához: „A mindenséggel mérd magad!” Hogy mennyire fontos vers a Megfáradt ember, azt bizonyítja más megfelelése is az Ars poetica programjának: szelíd, lemondó, mégis messianisztikus szándékot kifejező formában benne foglaltatik a kenyérhez való jog, visszájáról a testvériség, sőt az ölelés vágya is („se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér”). Nemcsak az „Ehess, ihass, ölelhess, alhass” sorral kezdődő versszakot érdemes figyelembe venni a programvers- ból, nemcsak az engem sejdít a munkás teste vagy a rám gondol szántván a paraszt közösségélményét, hanem a mai kocsmán túllépő ember kozmikus világképét és világszemléletét is. Azt, amely a platóni nézeteket magáévá ha- sonító József Attila-i esztétika összefoglalásául így hangzik: „hörpintek valódi világot, / habzó éggel a tetején”. József Attila barátja, a Bartha Miklós Társaságban megismert Fábián Dániel (a költő vele közösen szerkesztette a Ki a faluba! című röpiratot) állapítja meg József Attila-tanulmányok címmel kiadott könyvében, hogy míg 502
