Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 6. szám - Alföldy Jenő: József Attila: Megfáradt ember

Ady Endre költői képei individuálisak, addig József Attila verseinek szemléltetve kifejező' elemei kollektívák, a népköltészet észjárását követők. Ennél a verszárásnál semmi sem igazolhatja jobban az orvos-író észrevételét.

Az utolsó versek tragikusan megszenvedett harmóniafogalmától eltéró'en itt nem áll szemben az ember parányisága a világegyetem vagy a személyesen felfogott Isten mérhetetlen nagyságával. Egymásba olvad a kicsi és a nagy, a közeli és a távoli. A költó' és a folyó társként hever egymás mellett, a költó' egy karaj az este szétosztott kenyeréből, és a csillagok úgy ülnek ki homokára, mint a kigyöngyözött izzadtság vagy a leszálló harmat cseppjei. (A harmat fogalmát a második szakaszban már belénk táplálta.)

Későbbi elméleti írásainak érdekes, paradox fogalma a „határolt végtelenség”, amelyet Nemes Nagy Ágnes fejlesztett tovább a maga költó'i szemléletéhez alkalmazkodva a „vödörnyi óceánt / kerítek el a semmi ellen” soraiban. A Megfáradt ember nélkülözi ezt a tragikumot, ezt a hősiesen lehetetlenre vállalkozó, és ilyen értelemben meddő' erőfeszítést. Itt egyszerűen és magától értetődőn megvalósul az egység a határolt és a határolatlan között.

A természetben ezúttal sikerült megteremtenie e szonettnél kisebb terjedelmű, mégis monumentális vers erejéig a harmóniát. József Attila legszebb versei közt tarthatjuk számon ezt a tizennyolc évesen írt darabot.

Tóth Gábor

503