Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Tandori Dezső: Városi kortyok
ért. Tudós könyvekért. Inni. Ma már nem iszom. Épp ezért úgy nekiszilajo- dom néha, hogy pohár pohárra következik, és utána hetekig elmegy tódé megint a kedvem, és magamtól is. Nem untathatom e Halhatatlanokat olyasmikkel, amik nyilván az ó korukban is a városi élet óhatatlan velejárói voltak. Bizony, hogy a Bercsényi utca és a Karinthy Frigyes út sarkán mindig aggályoskodom, van nagyka- nyaros befordulás, a lámpa pirosa túl hosszú, zöldje túl rövid nekem, amerre én megyek, arra, de sebaj. Nem mesélhetem el nekik a vörös tűzoltóautót se, mely csaknem palacsintává buggyantott, mikor már-már alája léptem. Nem léptél alája, veregetnék meg a vállam, és így van jól. Gyerek. Mit szereplek annyit a jelentéktelen dolgaimmal! Most, álmomban, velük baktatva, hallgatni tanulok. Persze, néha úgy Nélkülük is nagyon szeretek hallgatni én, nagyon szeretnék, mindenesetre. Madaraim tudják, hogy talán úgy egyáltalán is nagyon tudok én szeretni, sajnos, az emberekkel ez már bajosan jön össze. Mert hogy öreg lettem. Négyük közül a legöregebb, ami vagyok, viszem mögöttük a tengerzöldbe forduló asztalt, mely mellé nem kell leülnöm, nem kell engedélyt kérnem, odatelepedhetek-e Irodalmunk Törzsasztalához, vagy esetlen sokallnak, mert hogy túlírok mindent, meg hogy ki olvas ma már Tandorit, meg annyian annyi mindent kifogásoltak nálam. Nem, nem. Ott baktatok a három nagy Mester mögött, és senki se bánt. Nem mondom, hogy „semmi”, mert azt érzem, rettentő veszélyek fenyegetik őket, pedig teljes feledésbe talán nem hullanak, az nem lenne reális, azt még csak az élőnek szeretik kutatói kiutalványozni, Weöres írt erről, a hapsinak mondják, menjen az anyukájába vissza, de ő felteszi a kerek kék sapkát, ami az égbolt, hát nem egy Krúdy-álom? Weöres értette is Krúdyt nagyon. Kellérnél Krúdy odavágott a Tabánban egy szódásüveget az ajtófélfa fölé a falhoz, mert Kellér el akart lógni az ivászatból, melyre Krúdy naphosszat ottan őt „kényszerítette”. Nincs menekvés, ezt érzem én is. Ott kell ballagnom mögöttük, keresném Szép Ernőt, ő valahogy ma nincs, némán haladok az asztallal, melynek kerek lapját már karikaként görgetem. Vigyázok, ne a lábukra. És külön vigyáznom sem kell, hogy felesleges dolgokat ne meséljek. Mik volnának írói szándékaim. Hogyan kellene értelmezni mindazt, amit össze-ír- tam, azt a jó sokat, mert egy bizonyos értelme van ám, nagyon is van, másképp nem lett volna képem (pofám, na!) ilyen sokat firkászkodni. De hogy jól értsék, el kéne menniök az ítészeknek Költő-Országba, nem pedig csak a maguk Irodalomtudós-Országában keresni jól hasznosítható pozíciót. Goethe urunk így gondolta. Már álmomban is e dolgok kísértenek! Míg a Tüneményeseket kísérem. Jó, hát Goethét nem magyarázhatom Nekik. Rossz üzlet ez nekem. Mert a minap is elijesztgetett engem egy kisebb irodalmár attól, hogy túlság ráerőszakoljam magam az olvasó (a nem olvasó?) emberiségre. Hát Kosztolányiéknak, kik hirtelen egyetlen gyalogossá egyesülnek, nem is ismerem, ki az, szeretnék megállni egy fa tövén, elintézni valamit, de ez a gyalogos sétáló hátrafordulhat, hát az botrány, nem jó üzlet nekem ez se. És lassan már érzem, el merném mondani, ennek az Iksz-Ipsz 487
