Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 5. szám - Dan Rhodes: Szutyok

rűségre tett szert. Bomba csajok adták egymás kezébe a kilincset, hogy lefek- hessenek vele.

Heti két-három napot dolgozott az egyik haverja életmód-magazinjánál, de nem vitte túlzásba. Nem a pénz kedvéért csinálta, hanem azért, hogy elmondhassa a szüleinek: van munkahelye, meg hogy legalizálja magát az adóhatóságok szemében. Egyúttal tálcán kapta az ürügyet, hogy olyan körökben mozoghasson, ahol mindenki nyelte a kokaint, mint kacsa a nokedlit. Igaz, neki magának nem jutott aranytojás, viszont lecsipegetett mások aranytojásából, olyan emberekéből, akiknek az apja nem veszítette el a pénze nagy részét, és akik azt sem tudták, hogyan költsék el a legkevésbé sem munkával keresett jövedelmüket, hogyan meneküljenek el önmaguk elől a lehető' legextravagánsabb módokon. London hemzsegett a ilyen alakoktól, és ő követte őket mindenhová, például Cowes-ba, és játszva bekasszírozott heti hét-nyolc rongyot a jachtversenyek közt rendezett partikon. Londonba visszatérve, pezsgős-kurvás hosszú hétvégeken ünnepelte meg a sikert.

Egyszer aztán elhatározta, hogy üzleti alapokra fekteti a vállalkozást, és új szállítókat keres. Közte meg a régi szállítója közt vita robbant ki, melynek végén meglőtték a karján egy pajtában, valahol Essexben. Nem mert kórházba menni, inkább hazahajtott, magához vette az útlevelét, négyezer font készpénzt, meg egy táskára való ruhát, az egyik barátjával elvitette magát Doverig, a karját meg bebugyolálta drága ingekbe. A lövés, mely meglepően kevés zajt keltett, mély horzsolást ejtett a karján, de egy idő után elállt a vérzés. Mihelyt Franciaországba érkezett, felszállt egy Itáliába tartó vonatra. A családja gyakran járt oda vakációzni, kezdetben egy lakásba a Riviérán, de azt kénytelenek voltak eladni, később barátaik villájába, hol ide, hol oda. Ismerte annyira a nyelvet, hogy elboldoguljon.

Ez másfél évvel ezelőtt történt. Leborotváltatta a fejét, és álöltözetként rászokott a szakadt ruhák viselésére. Néhány napra volt szüksége csupán, hogy rájöjjön: ha ripacsmódra egy öngyilkos Björn Ulvaeust alakít, kiadhatja magát bosnyáknak, és megélhet az Európában utazgató bomba csajok együttérzéséből, vagy történetesen egy ostoba és unalmas vénember szimpátiájából. Ha diszkréten beavatta az embereket a maga bosnyák történetébe, tapasztalhatta, hogy Boszniáról senki nem tud semmit, legfeljebb azt, hogy borzalmas hely, és aki elmenekül onnan, lőtt sebbel a karján, az méltó a részvétükre, a türelmükre, és ha egy mód van rá, a testükre is. A biztonság kedvéért kerülte az olyanokat, kik esetleg járatosak lehetnek balkáni ügyekben. Kevés ilyen emberre akadt, néhány fehér vászonruhás, szürke halántékú úr kivételével.

Havonta egyszer felhívta az anyját, és azt mondta neki, hogy angolt tanít, vagy egy szálloda konyháján dolgozik, hogy gyakorolja az olaszt, és hamarosan hazautazik. Fesztelenül adott elő mindenféle lopott adomákat hóbortos diákokról és buggyant főszakácsokról. Az anyja közönyösen hallgatta. - Micsoda bohémság! - mondogatta, bár nem tudta pontosan, mit is jelent az a szó, hogy bohém, vagy - Mennyire orwelli! -, bár soha egy betűt nem olvasott Orwelltől. A mondat közepén mindig elfogyott a fiú pénze. Az anyja soha nem firtatta, pontosan mikor is akar hazamenni, nem is nagyon érdekelte, a fiú meg különben sem tudta volna megmondani. Az asszony néha elmondott egy-két hírt a fiú húgairól, akik az idő legnagyobb részében internátusbán

441