Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 5. szám - Dan Rhodes: Szutyok

ugatás megzavarhatja a lányt, mert Rosa homlokán apró kis ránc jelent meg, odament hát az ablakhoz, és kihajolt. Mocskos egy jószág volt, és minden bordája kilátszott. Pietro a fogát vicsorította, és halkan rámordult a kutyára. Az állat eliszkolt. Visszament az ágyhoz, és megsimogatta Rosa párnán szétterülő' haját. A lány szeme le volt hunyva, légzése alig hallatszott. Kisvártatva visszatért a kutya, és tovább nyüszített. Pietro visszament az ablakhoz, és kihajolt. Meg­int kivicsorította a fogát, és csöndesen morgott, de a csont és bőr állat ezúttal nem szaladt el, hanem ott maradt, és tovább ugatott. Pietro lerúgta bal lábá­ról a cipőt, és a kutya felé hajította. Elhibázta, a cipő az állat közelében ért földet. Lerúgta a jobb cipőjét is, és jó erősen eldobta. El is találta a cipő sarkával a kutya orrát, tompán puffant, akár egy fatuskó. A kutya még egy utolsót vonyított, aztán a lábai közé konyuló farokkal elrohant. Pietro megint visszatért Rosa ágya mellé. A lány néma volt, a szeme lecsukva, a szája szélesre tátva. Senki sem volt mellette, hogy vigyázzon rá, fogja a kezét, megcsókolja a homlokát, szerető szavakat suttogjon neki. Pietro soha nem beszélt Luciának a kutyáról. Azt mondta, hogy a lányuk mellett volt, és végső pillanataiban Rosa békésebbnek látszott, mint koráb­ban bármikor. Soha nem felejtette el, hogy a kutya elvonta őt a lánya mellől. Ha akarta, ha nem, a jelenet újra meg újra lejátszódott lelki szemei előtt. Bármennyire dühí­tette is a kutya betolakodása az életébe, mégis volt az állatban valami, ami részvétre indította. Nem tudta feledni a kutya szemét, azt a kétségbeesett kö­nyörgést, ahogy felnézett az ablakra. Minél többet gondolt erre a szempárra, annál valószerűtlenebbnek tűnt fel előtte az egész jelenet. Meg volt róla győződ­ve, hogy emlékezete a valóságosnál szebbre festi a kutya szempárát. Elábrándozott, mi történhetett volna, ha a kutya más körülmények kö­zött érkezik a házuk elé. 0 meg Lucia örültek volna neki, és boldogan meg­etetik. Kiültetik Rosát a verandára, ráteszik a kezét a kutya hátára, és figye­lik, ahogy a lány ujjai beletúrnak az állat bundájába. Nem lett volna szívük kizavarni a világba, inkább megtartották volna - etették volna, kikefélik a szőrét, és Szutyoknak nevezik el, hogy soha ne feledje, mekkora szerencséje volt, hogy ők találták meg. Maga előtt látta mind a négyüket, amint kaca- rászva üldögélnek a napon. Cockroft az ideje legnagyobb részében azt kívánta, bárcsak másképpen ala­kult volna az élete. Bárcsak ne vesztette volna el a fejét abban a tévéműsor­ban! Bárcsak megmaradt volna eredeti művésznevénél, a Dudley Salterton- nál, vagy legjobb lett volna, ha meg sem változtatja a nevét! Mi rossz van abban a névben, hogy David? Ezzel a Carthusiansszal semmi sem stimmel. Már arra sem emlékezett, mit jelent, vagy hogy egyáltalán miért választotta. Mindamellett ragaszkodott hozzá, erősen bizakodva, hogy szerencsét hoz ne­ki, eleinte úgy is látszott, mert miután átvedlett Carthusians Cockrofttá, két hét sem telt bele, máris debütált a tévében, és őrülten beleszeretett Monty ’Makszos’ Moore-ba, az ágrólszakadt zongoristába, aki a megismerkedésük utáni második napon beköltözött Cockroft lakásába. Egy darabig Cockroft az élete legtermékenyebb időszakát élte. Áradtak belőle a dallamok, és boldogan 438

Next

/
Oldalképek
Tartalom