Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 5. szám - Dan Rhodes: Szutyok
ugatás megzavarhatja a lányt, mert Rosa homlokán apró kis ránc jelent meg, odament hát az ablakhoz, és kihajolt. Mocskos egy jószág volt, és minden bordája kilátszott. Pietro a fogát vicsorította, és halkan rámordult a kutyára. Az állat eliszkolt. Visszament az ágyhoz, és megsimogatta Rosa párnán szétterülő' haját. A lány szeme le volt hunyva, légzése alig hallatszott. Kisvártatva visszatért a kutya, és tovább nyüszített. Pietro visszament az ablakhoz, és kihajolt. Megint kivicsorította a fogát, és csöndesen morgott, de a csont és bőr állat ezúttal nem szaladt el, hanem ott maradt, és tovább ugatott. Pietro lerúgta bal lábáról a cipőt, és a kutya felé hajította. Elhibázta, a cipő az állat közelében ért földet. Lerúgta a jobb cipőjét is, és jó erősen eldobta. El is találta a cipő sarkával a kutya orrát, tompán puffant, akár egy fatuskó. A kutya még egy utolsót vonyított, aztán a lábai közé konyuló farokkal elrohant. Pietro megint visszatért Rosa ágya mellé. A lány néma volt, a szeme lecsukva, a szája szélesre tátva. Senki sem volt mellette, hogy vigyázzon rá, fogja a kezét, megcsókolja a homlokát, szerető szavakat suttogjon neki. Pietro soha nem beszélt Luciának a kutyáról. Azt mondta, hogy a lányuk mellett volt, és végső pillanataiban Rosa békésebbnek látszott, mint korábban bármikor. Soha nem felejtette el, hogy a kutya elvonta őt a lánya mellől. Ha akarta, ha nem, a jelenet újra meg újra lejátszódott lelki szemei előtt. Bármennyire dühítette is a kutya betolakodása az életébe, mégis volt az állatban valami, ami részvétre indította. Nem tudta feledni a kutya szemét, azt a kétségbeesett könyörgést, ahogy felnézett az ablakra. Minél többet gondolt erre a szempárra, annál valószerűtlenebbnek tűnt fel előtte az egész jelenet. Meg volt róla győződve, hogy emlékezete a valóságosnál szebbre festi a kutya szempárát. Elábrándozott, mi történhetett volna, ha a kutya más körülmények között érkezik a házuk elé. 0 meg Lucia örültek volna neki, és boldogan megetetik. Kiültetik Rosát a verandára, ráteszik a kezét a kutya hátára, és figyelik, ahogy a lány ujjai beletúrnak az állat bundájába. Nem lett volna szívük kizavarni a világba, inkább megtartották volna - etették volna, kikefélik a szőrét, és Szutyoknak nevezik el, hogy soha ne feledje, mekkora szerencséje volt, hogy ők találták meg. Maga előtt látta mind a négyüket, amint kaca- rászva üldögélnek a napon. Cockroft az ideje legnagyobb részében azt kívánta, bárcsak másképpen alakult volna az élete. Bárcsak ne vesztette volna el a fejét abban a tévéműsorban! Bárcsak megmaradt volna eredeti művésznevénél, a Dudley Salterton- nál, vagy legjobb lett volna, ha meg sem változtatja a nevét! Mi rossz van abban a névben, hogy David? Ezzel a Carthusiansszal semmi sem stimmel. Már arra sem emlékezett, mit jelent, vagy hogy egyáltalán miért választotta. Mindamellett ragaszkodott hozzá, erősen bizakodva, hogy szerencsét hoz neki, eleinte úgy is látszott, mert miután átvedlett Carthusians Cockrofttá, két hét sem telt bele, máris debütált a tévében, és őrülten beleszeretett Monty ’Makszos’ Moore-ba, az ágrólszakadt zongoristába, aki a megismerkedésük utáni második napon beköltözött Cockroft lakásába. Egy darabig Cockroft az élete legtermékenyebb időszakát élte. Áradtak belőle a dallamok, és boldogan 438
