Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 5. szám - Dan Rhodes: Szutyok
megosztotta őket új barátjával, aki mindegyiket megtanulta, hangjegyről hangjegyre. Bárcsak sose hagyta volna el az ezüst sortos fiú! Bárcsak élne még Robin ’Rőtmellű’ Robinson! Bárcsak sose vette volna feleségül azt a szerencsétlen neurotikus lányt! Bárcsak ne lett volna gyerekkorában viszonylag jó eszű! Az elemi iskolából kiemelték, mert véletlenül megnyert egy ösztöndíjat a közeli előkelő középiskolába, és éveket töltött olyan fiúk között, akik azt képzelték magukról, hogy ők a világ urai, s akik közül néhányan a maguk módján tényleg azok is voltak; olyan fiúk közt, akik rhodésiai kötvényeket örököltek, vagy kövér, tohonya parlamenti képviselő lett belőlük, olyan fiúk közt, akik utálták őt, mert a szomszéd városból, egy rusnya új házból való, a szüleik tehát néma rosszallással fogadták az ő jelenlétét a drága magániskolában, mert távol akarták tartani a Ceciljeiket, Clive-jaikat és St. Johnjaikat az olyan fiúktól, akik rusnya új házakban laknak. Még a viszonylag szimpatikus fiúk sem nagyon álltak vele szóba, pedig ilyenekből is akadt egynéhány, akiknek hiányzott az anyjuk, és nem nagyképűsködtek. Nem tudták, hogyan közelítsenek hozzá, de értelmét sem nagyon látták, hogy ilyesmivel egyáltalán megpróbálkozzanak. És ami még inkább súlyosbította a helyzetét: állandóan az osztály leggyöngébbjei közt szerepelt. A tanárai utálták és gyötörték, mert nyilvánvalóan kifogott egy szerencsés napot, amikor megírta az ösztöndíjra pályázó dolgozatát. Egyetlen tantárgyban tűnt csak ki, mégpedig a zenében; ez volt a valódi ok, amiért felvették, miután elolvasták a lapos vizsgadolgozatát. Jól kijött a tanárával, aki szünetekben meg tanítás után behívta a zeneterembe, és bármilyen hangszeren játszhatott, amihez csak kedve volt. Egyszer, Cockroft akkor tizennégy éves volt, ő meg a tanára, egy negyvenéves, kedves házasember, tizenöt percen át csókolóztak a xilofonos szekrényben. A csókolózást később ügyetlen tapogatások követték, aminek mindig az lett a vége, hogy a tanár könyörgött Cockroftnak: soha ne beszéljen a dologról senkinek, Cockroft nem is beszélt, csak szégyenpírban égő arccal kirohant a szekrényből. Ez a tanár is nyilván réges-rég meghalt már, gondolta Cockroft. Cockroft naponta hazajárt a családjához, magukra hagyva a többieket, hogy csinálhassák azt, amit a világon mindennél jobban szeretett volna csinálni ő is. Bár félt a durva fiúktól, mégis rettentően szerette volna, ha éjszaka csöndben belopóznak hozzá, és addig basszák, míg ki nem rojtosodik a segge, és a karjaikba veszik és csókolgatják, mert annyira szeretik, ahogy a legvadabb álmaikban sem képzelték. Késő délután azonban autóbuszra szállt, hazament az apjához és az anyjához, és a legtöbb estéjét egyedül töltötte a szobájában, vagy játszott a zongoráján meg a hegedűjén; a hangszerek árát fogcsikorgatva spórolták össze a szülei. így aztán csak képzelődhetett, és órákon át képzelődött is, mi játszódhat le a hálótermekben, lámpaoltás után. Nyomorult, magányos vadként képzelgett a vonagló végtagok holdfény megvilágította, tömeges kavargásáról. Bárcsak ő is a rendes iskolába járhatott volna, mint a többi utcabeli gyerek! Jogosan gúnyolódtak a röhejes egyenruháján, amiben a buszmegállótól hazament és másnap iskolába indult. Akkor talán, gondolta Cockroft, nem töltötte volna szinte az egész életét azzal, hogy fogcsikorgatva el akarja magát fogadtatni olyan emberekkel, akiknek túlságosan sok a pénzük, nem haj439