Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 5. szám - Dan Rhodes: Szutyok

Nehezen lehetett volna megállapítani, Rosa vajon tudja-e, hol van, vagy hogy mi történik körülötte. Az orvosok azt mondták, nem vak, de a szeme soha nem fókuszált semmire. Néha Lucia már-már feladta a reményt, hogy a lánya valaha is reagál valamire, vagy egyáltalán tesz valami meglepőt. Aztán egy délelőtt, negyed tizenegy tájban, Lucia felállította a kislányt, és a kezénél fogva megtartotta, ahogy már korábban is számtalanszor. Lassan elengedte Rosa kezét. A kislány most nem dőlt hanyatt vagy oldalra, ahogy mindig is szokta, hanem állva maradt. Imbolygóit egy kicsit, de megállt a lábán legalább fél percig, aztán hátrabillent, anyja várakozó kezébe.

Mikor Pietro hazaért, a feleségét vad izgalomban találta. A gyerek tudományát ő is a saját szemével akarta látni, kérte hát Luciát, hogy tegyen egy újabb próbát. Azt hitte, csak szerencsés véletlenről van szó, de meglepetten látta, hogy a lánya segítség nélkül is megáll a saját lábán.

Két hét sem telt bele, és Rosa, miközben az anyja fogta mind a két kezét, megtette az első botladozó lépéseket.

Mikor Rosa betöltötte a hetediket, Lucia és Pietro beíratta a helyi iskolába, zavarba ejtve a tanári kart és a többi gyerek szüleit. Lucia és Pietro azzal érvelt, hogy Rosa is ugyanolyan gyerek, mint a többiek, ezért neki is iskolába kell járnia. Kéthetes próbaidőszakot engedélyeztek neki, az igazgató úgy vélte, ennyi idő alatt be fog bizonyosodni, hogy a gyerek jelenléte bomlasztóan hat, és utána javasolhatják, hogy maradjon otthon, vagy kerüljön át speciális iskolába. Első nap ráadták az iskolai egyenruhát, és a tanterem egyik hátsó padjához vezették. Rosa beült a padjába, néha előredőlt, néha hátra, meglehetősen kényelmetlennek látszó testtartásban. A mellette levő padot az osztály hátsó sarkában üresen hagyták, de ha valamelyik gyerek rosszalkodott, hátraküldték Rosa mellé. Mivel Rosát nem lehetett rávenni csínytevésre, az óra nyugodtan folyt tovább. A tanító néni megkedvelte Rosát.

Tízpercekben, mikor a többiek kint játszottak az udvaron, Lucia megjelent, és ellátta Rosát. Néhány lány is odaténfergett, és tágra nyílt szemmel figyelték Rosa vécéztetését, meg ahogy kanalanként ette a pempős ételeket. Osztálytársait játékbabára emlékeztette, és megkérdezték, szabad-e segíteni. Teknősbékájuk már volt, és most ott volt nekik Rosa is.

Más lányok is bekapcsolódtak. Nemsokára olyan rutinosan csinálták, és annyira közömbössé váltak a dologgal járó kosz és enyhe rumli iránt, hogy már egyedül is el tudták látni Rosát. Mindent rájuk lehetett bízni, főleg ha Lucia is ott volt és ügyelt rá, hogy minden simán menjen. Egyik-másik kislány anyját nyugtalanították a gyereküktől otthon hallott történetek, ezért bejöttek az iskolába, hogy a saját szemükkel lássák, mi történik. Okét is ugyanúgy elvarázsolták a különös rituálék, mint a gyerekeiket. Az lett a vége, hogy felajánlották a segítségüket, Luciának már nem kellett naponta bejárnia az iskolába, vállalhatott kisebb munkákat. Reggelenként elvitte Rosát meg a műanyag edénykékbe töltött ennivalóját az iskola kapujáig. Az ügyeletes gondviselő kislányok kiszaladtak eléje, és ezután ők istápolták: bevezették az osztályba, és beültették a padjába; még most is üres volt mellette a rosszalkodóknak fenntartott hely. Tízpercben kivezették az udvarra, megetették, ellenőrizték, hogy rendben van-e, aztán szép csöndesen elüldögélt az árnyékban, miközben a többiek rohangáltak körülötte, és jól kiordibálták magukat.

432