Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 5. szám - Dan Rhodes: Szutyok
Pietro nagyanyján eszelős izgalom tört ki, mikor hírét vette a terhességnek, és az izgalom hisztériává fajult, mikor megtudta, hogy első' dédunokája egész életében csecsemő' marad. Állandó vendég lett az unokája házánál. Az öregasszony minden alkalmat megragadott, hogy bizonygassa az embereknek: mennyire szánja a dédunokáját, és milyen sokat imádkozik érte. Teletűzdelte a házát a kislány fényképeivel. Rosa mindegyiken egy kicsit más volt. Különféle ruhákat viselt, vagy másként volt fésülve a szép hosszú haja, de az arca alig változott - a szeme mintha semmire sem fókuszált volna, és egy csöppet mindig nyitva volt a szája. Egy este, Rosa ekkor kilencéves volt, a dédi elment hozzájuk, hogy vigyázzon rá, mert Lucia és Pietro vendégségbe készült. Az öregasszony leült a kislány ágya mellé, és érzelmes dalokat énekelt. Felszárnyalt a hangja, és kihallatszott az utcai oldalon levő' kertbe is. A dal felénél egyszer csak felragyogott Rosa szeme, körülnézett a szobában, minden részletet figyelmesen megvizsgált, mintha most látná eló'ször. Tekintete egy pillanatra megállapodott a dédnagymama arcán is. Rosa nevetésre fakadt, kislányosan vihogott, és rázkódott a válla. Az öregasszonynak sejtelme sem volt, meddig tarthatott az egész, de Rosa hamarosan visszahullt régi énjébe. Csendesen feküdt az ágyában, úgy rémlett, a szeme semmit sem lát, deformálódott szája kissé szétnyílt, mintha soha nem is mosolygott volna. Az öregasszony meg volt győ- zó'dve róla, hogy Rosa nemsokára tökéletesen fel fog épülni. Néhány héttel később Lucia elment az iskolába, hogy hazavigye Rosát. Mindenkit nagy izgalomban talált. Semmit sem tudott kihámozni a lelkendező gyerekek lármájából, akik segítették kikísérni a lányát, ezért megkérdezte a tanítónőt, hogy mitől ilyen izgatottak. — Attól, hogy Rosa óra közben rájuk mosolygott - felelte a tanítónő. — Éppen a vulkánokról tanultunk, amikor egyszer csak nevetés hallatszott a tanterem végéből. Mindenki hátrafordult, és azt látták, hogy Rosa mosolyog és nevet, és egyesével ránéz mindenkire. Talán fél percig tarthatott az egész, utána hátradőlt a padjában, mintha mi sem történt volna. A gyerekek tapsviharban törtek ki. Délelőtt történt, de azóta sem tudtak megnyugodni. Azt várják tőle, hogy újra rájuk nevessen. Milyen gyakran szokott ez előfordulni nála?- Nem nagyon gyakran. - Lucia azt hitte, hogy az öregasszony története valamilyen vallási tébolynak vagy a közeledő agylágyulásnak a jele. - Nem mondhatnám, hogy nagyon gyakran. Lucia és Pietro hajali kettőig arról beszélgetett, mennyire szeretnék látni, amint a lányuk mosolyog. Csak egyetlenegyszer, mondogatták. Életük végéig boldoggá tenné őket, ha mosolyogni látnák. Zeno apukája golyóscsapágyakkal kereskedett, emiatt két-három hetente új városba költözött, és magával vitte a feleségét meg a fiát is. Zenónak igazából soha nem fért a fejébe, miért nem tud az apja ugyanazon a helyen dolgozni, de leszokott már a kérdezősködésről jóval korábban, mint hogy (nem sokkal a tizedik születésnapja előtt) Todiba érkezett volna. Ez volt a tizenhetedik isko- lája. Az új iskolákban töltött első nap már régóta nem okozott neki fejfájást, 433
