Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 4. szám - Lászlóffy Csaba: Útonálló idő; Az orosz erdők párizsi visszfénye
Hamarjában nem tudtam, mit feleljek. A templom felé mutattam, elbizonytalanodva. „Nem nézel ki templomjárónak...” „Ti se” — vágtam rá. „A szentek arca mifelénk, nem láttad még (?), jobban besötétedett, mint az ég” - folytatta komoran. Majd elfordult tőlem; percekig rám se hederítettek. Egymás szavába vágva, indulatosan vitatkoztak, az útlevelemet is elejtették közben, s beletaposták a sárba. Egy szitává lőtt, világos lódenkabát lebegett lelki szemeim előtt (az apámé, aki egy, előbb meghamisított, majd feledésbe ment forradalom egyik áldozata volt), másrészt ez a groteszk helyzet — ma már nem az eszme oltárán vérzik el az áldozat. A lélektannak mindenekelőtt a kész, egyszer s mindenkorra rendszerezett agyműködésű ember a tárgya. Pedig, lám, elég egy ilyen kellemetlen epizód ahhoz, hogy rájöjjünk: mennyire nem befejezett lény az ember. Hiába bíztunk a tudatra ható „függőleges irányú”, valamint a tömeg által létrehozott „vízszintes irányú” lökésekben, az ember, sajnos, változatlanul az, amire képesnek látszik - ma is. Hogy még mivé fejlődhet?!... Ez a felismerés bizalmatlansággal s kétes érzésekkel töltött el; annál is inkább, mivel sötét pillantások kereszttüzébe kerültem újra. Úgy hát, nem tudtak egységes álláspontra jutni. Egy csizmás nőszemély is felbukkant a ködből, hosszú combjával manökennek is beillett volna. Rövid bőrszoknyát viselt, szájában bőrszivar; nem gyújtott rá, csak szopogatta. Megállt fölöttem, s szétnyíltak a combjai. Fintorogva, vagy undorral méregetett. A csontos képű éppen azt magyarázta nekem fennhangon, hogy önhibájukon kívül karamboloztak nem is egyszer; legutóbb összebalhéztak a karha- talmistákkal, s a végén szalmacsutakkal kefélték ki bajtársaik holtteteméből a halott szagot, mielőtt eltemették volna őket. Már kezdtem megsajnálni a sok, zavaros fejű, komplexusos ifjú (jövendő) áldozatot, akik tulajdonképpen sem védői, sem ostromlói nem voltak a „málladozó erődnek” (a vezér ezekkel a szavakkal jellemezte később a széthullásra kárhoztatott országot). A meggazdagodni vágyó, mocskos üzletelők — ki más lehetett volna a példaképük (tán egyenesen a maffia?) az ingatag hatalom árnyékában! Már kezdtem észrevenni, hogy nem is olyan magabiztosak. Ezek szerint mégsem közönséges krimibe cseppentem bele! Egy nagytömegű, haldokló test kapálózó végtagjaira emlékeztetnek inkább... A hosszú combú, szőke csaj most előkapott egy zsilettet, és hirtelen mozdulattal felvágta a nadrágomon a sliccet. Közben élveteg vigyorral suttogta: ,yJó kis anyag, nehezen boldogulok vele.” Ha más környezetben hoz össze vele a sors (s nem bőrszivarral a fogai között), gátlásos bakfisnak néztem volna. Matatni kezdett a lágyékom táján, úgy látszik, a golyóimat szemelte ki célpontnak, de aztán váratlanul abbahagyta: visszahőkölt, mintha valami rendellenességet tapasztalt volna nálam. (Talán a méretekben? - nem hinném.) ,.Ennek az ipsének az aggok házában volna inkább a helye. Nem látjátok, hogy néz ki?” - kacagott fel a csaj. - „Ha megvakarom a töködet, vinnyogni fogsz” — súgta a fülembe bizalmasan (akkor döbbentem rá, hogy travesztálttal van dolgom!); végül csak a gerincemen szaladt végig ujjaival, mint valami billentyűkön. .Kíváncsiak voltunk rá, hogy te is olyan vagy, aki rögtön beszarik!” - lökött 333
