Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 4. szám - Lászlóffy Csaba: Útonálló idő; Az orosz erdők párizsi visszfénye
egyet rajtam egy vörös ábrázatú legény (magamban elneveztem Törpének), aki időnként versikéket szavalt, mint aki unatkozik, vagy inkább, hogy fölös energiáját levezesse. Jézus, a szűzmáriás, nem tudta a máriást!... Stilizált kozáköltözetben járt, fején ferdén állt az asztrahán kucsma. Engem burzsujfajzatnak nevezett. „Mi vagyunk itt a jog. És a törvény!... Az idő most nekünk kedvez!” - S körmével nyomta szét arcán a mérges pattanásokat. Ki tudja, hogy végződött volna a kísérlet, ha másfajta komplexusokkal viaskodó „mecénásom” nem figyel ránk éberen. „Önkéntesek vagyunk - a magyarázkodás nyilván nekem szólt - ...nem gyilkosok.” - A figyelmeztetés viszont már társainak. - „Ez az utolsó megpróbáltatás... az ítélet előtt.” „Hol az az útlevél?” „Feltétlenül meg kell mutatni Kalasnyikovnak!” - buzgólkodtak mindjárt ketten is. Az eső is megeredt. „Na, készen állsz a száműzetésre?” - Erőltetetten ha- hotázva, gallérjukba húzott nyakkal tuszkoltak maguk előtt, a bozótos árkot átlépve-ugorva, egy kiszuperált terepjáró - ahogy ők nevezték: a ,Főnök automobilja” - felé. A legmogorvább legény zárta a sort, felsebzett (vagy valamilyen komolyabb incidensben megsebesült) lábát maga után húzva. A sánta Surmó volt közöttük a „hátvéd”. „Remélem, ezután hinni fogsz a megváltásban” — mondta, és a pofámba röhögött. Szinte megkönnyebbültem, amikor begyömöszöltek a kocsi ajtaján. A Főnökük volt sima, borotvált arcú egyedül. Hasított ajka volt. Nyúlszája! Begombolt nyakú, virágos hímzésű inget és bőrdzsekit viselt. Kiszuperált katonanadrágjának térdén hatalmas foltok éktelenkedtek. A terepjáróban ugyanis ezüstszamovárból erős szeszt csorgatott két metszett pohárba. Elegáns mozdulattal nyújtotta át nekem az italt. ,M°j gyetyi!... Az én gyermekeimnek gyakori magömlése van - mondta fátyolos hangon. - Ők már ilyenek...” Düh vagy kiabálás nem zavarta együttlétünket, a diskurzus végig kedélyes volt köztünk. „Mit akarsz? - kérdezett rám a Főnök. — Ehhez olyan ország kellene, amely virágkorát éli, és olyan bölcs és erős, pártok fölött álló hatalom, amely minden energiát munkába tud állítani, s nem az anarchikus többségre támaszkodik!” Mintha könyvből idézte volna. ,A diktatúrának, mint mondják, lejárt. De ki képviseli a nép érdekeit?...” A sokadik pohár után lélekben ellágyulva ölelt magához: „Nincs szebb annál, mint amikor jó emberek találkoznak... - Széles homloka ráncokba szaladt. - Csak azt ne mondd, hogy nem szeretsz minket!” Valaki kisegített a terepjáróból, ő pedig búcsúképpen megveregette csapott vállamat: „Mehetsz utadra. Legyen szerencsénk máskor is, ahelyett, hogy a bölcsek kövét keresgélnéd!” Kifürkészhetetlen marad számomra az a késő esti kaland. Erős kezű zsarnokság idején az én „derék” (végül is nagylelkű) útonállóim a törvény parag334
