Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 1. szám - Molnár Miklós: Bolond Istók életiratai
gyilkos feleséggel, második házasságával, elvetélt regénykísérletekkel a háta mögött, földjétől, jószágaitól megfosztva, harmadik házasságából kifelé farol- va) osztályidegenként magyar nyelvet és irodalmat, történelmet meg éneket tanított, és - ez volt az ő nagy históriai beköpése, huszárosán szép és értelmetlen epatírozás - a szakfelügyelő tanúságtevésre kihegyezett füle hallatára (a jelenkori történelem volt terítéken a nyolcadikban) forradalomként tárgyalta az 56-os forradalmat - azaz kíméletlenül megszegte az idevonatkozó nyelv- használati tilalmakat, mezítláb gázolva át a hatalom kijelölte diskurzus frissen lebetonozott sírkertjén. Mármost a tanfelügyelőnek épp az volt a tiszte, hogy felügyeljen a sírkert csendjére és háborítatlanságára - vagyis ellenőrizze, hogy a szavakhoz kizárólag a megszabott, „politikailag korrekt” jelentések társuljanak: a közbutítás műhelyeiben, kivált az elemi iskolákban, ez mindig sarkalatosán fontosnak számít. Istók nemzőatyját száraz, égető, ám az illendőség okán megvakarhatatlan viszketésként gyötörte a tancsősz jelenléte. Egyszerre ellenállhatatlan köphet- néke támadt. Nem is köphetnéke, inkábbpökhetnéke. Hatalmas csurhát pökni a tanügyi komisszár alattomos képébe, államosított agyába, labanc szívébe, az élet dús levét bocsátani az élettelen posványra! Kiragadta hát 1956-ot a kor kevéssé pompázatos krónikájából, és orátori képességeit derekasan latba vetve idézte meg a dicső napokat. Szálfa termete a mennyezetig magaslott, taglejtéseivel bűvös hálót szőtt a padsorokban ülők köré. A máskor gyötrelmesen közönyös, taplófejű nebulóknak parázslóit a szemük, lelkesülten itták az idősb Istók profetikus szavait, melyekben Jeremiás szent indulata, Berzsenyi Dániel nemes ércessége zengett. A tanfelügyelő csak vereslett, sápadozott és reszketni méltóztatott, hallójáratait legszívesebben gyapottal tömte volna el. Türelme fogytán fólpattant, és kicsörtetett az osztályból. Másnap az idősb Istók már nem tehette be lábát a tanoda olajpadlós helyiségeibe. Pedig a tanügyi (s az egyéb, annyian, mint az oroszok) elmeellenőrök nem vártak tőle hűségesküt. Nem kellett azt mondania, hogy éljen Eduárd - de hogy pimaszul, néptribunusi hévvel azt dörögje: ne éljen, és részletezze is kiadósán, hogy miért ne...! Ebbe aztán Istók úrfi nemzőatyjának bele kellett volna gebednie. Am utóbb kiderült: a patetikus stikli nem is volt olyan rossz befektetés. Igaz, az idősb Istók többé nem kerülhetett hasonló orátori helyzetbe, viszont éppen így hozta végleg egyenesbe az életét. Révbe ért. Jogosan nyalogathatta immár a sebeit, és teljesen átadhatta magát az áldott magyar szolipszizmusnak. Ezentúl odahaza, a legidősb Istók emeltette lelkészlakban Totyogott keserű - vagy inkább csak annak mímelt - levében. Művelte homoki szőlőskertjét; képességeit, e gyönyörű feleslegeket, műgonddal nyesegette. Beethovent, Schubertét, Chopint, Schumannt, módjával Bartókot zongorázott; sakkozott, naplót írt, rojtosra olvasta a családi bibliotékát, hallgatta a BBC-t meg a Szabad Európát - és nem remélte, hogy a bolsevikok évadja valaha is véget ér. Kuruc dúvadként tengette életét, elsán- colva magát a méhesben. Valahányszor eszébe jutott a tanfelügyelő elhűlt képe, kihegyesedett füle, begazolt tekintete, no meg a kis sutyerákok parázsló 25
