Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 1. szám - Határ Győző: "Autentikus líra"; "Frotáttörés"; Emigránsnak születni kell; Elszólás; Szabadsághősök vagy ámokfutók
adásban, sem az olvasótábor elvárásaiban mint „kívánatos portéka” - nem szerepel. Ilyen /ront”, áttörnivaló - nincs. A költészet - pária. Pária mint műnem vagy műfaj, pária az irodalmi rangsorolásban, és pária a könyvkiadásban, hol is majdhogynem nincs sehol: a színkép vonalnyi sávja csupán. Elégszer elmondtam, de a süket fülek, amelyekre találtam, mindig többségben voltak/vannak/lesznek. Az angolszász világban Indiától Kanadáig, a szigetországtól az Államokig, a költők - a legnevesebbek is — saját zsebükből (vagy az anyagi kockázat vállalásával) adják ki füzetnyi „köteteiket”, háromnégy nyomdai ívben. A költészet - a sztároktól eltekintve, akik meglovagolják félig-meddig mesterséges botrányaikat, s van olyan fortélyosan szított közfelháborodás, amelyre a kiadók spekulálhatnak —, a költészet egyáltalán nem kelendő portéka, ami belőle elkél, azt is a költők adják-veszik, hacsak nem ajándékozzák köteteiket. Olyan angolszász olvasótábor, amelyik repesve várja a magyar klasz- szikusok formahű fordításait díszkiadásban - nincs sehol; hiszen még a maguk TennysonjátAVordsworthjét/Hardyját is alig olvassák, és Byronnal azt tartják, hogy „csak az próbálkozzék rímfaragással, akinek jobb dolga nincs” libatömő mozdulattal letolni a nyugati könyvvásárlók torkán klasszikus költőfejedelmeinket s még hozzá jó pénzért - kilátástalan vállalkozás. Tudja jól mindenki, aki a gyengéd erőszakkal megrendezett, szubvencionált, angliai „költőfesztiválokon” járt. A besereglő érdeklődők alig töltenek meg egy iskolatermet, a vásárlásra szétrakott könyvrakaszokhoz a távozók alig-alig nyúlnak. Nem rejtem véka alá azt sem, mert nyomós okom van rá és a Corvinánál azt is felpanaszoltam, hogy angol nyelvű kiadványaiknál nem gondoskodnak sem nyelvterületi behirdetésről, sem arról, hogy az angolszász világ könyvüz- let-láncaiban a könyv kapható/látható legyen. Sajnálattal kellett tapasztalnom, hogy az ismertetésre benyújtott angol nyelvű könyvemet az olyan tekintélyes irodalmi orgánumok, mint a Times Literary Supplement vagy a Litte- rary Review, azzal származtatják vissza, hogy „sajnos, a könyvnek angol font sterlingben ára nincs és az sincs feltüntetve rajta, hogy az óceán két partján hol van az a könyvesbolt, ahol kapható vagy megrendelhető; ezért a könyvet recenzeálni nem áll módjukban”. Ez volt az egyik tehát, amit mondani akartam. Hogy ne ilyen amatőr módra közelítsük meg az angolszász könyvpiacot. A másik pedig, hogy ne a költészet „frontján” próbálkozzunk a frontáttöréssel, mert ilyen front nincs: nincs hol, mit ,/ttörni”. No de minek is mondom. Hogy írótársaim megint a fejemre üssenek? Miért is bántanám meg a költészet fajdkakas szerelmeseit? Itt akasszanak fel az első ágasfára, ha azt találnám hinni, hogy az elhangzottak jottányit is, hangyafaszányit is változtatnak a promotálók, magyar irodalmat az angolszász világban promotálók költészetközpontú világlátásán, irodalomlátásán. S most akik megverni készülnek, máris felsorakozhatnak a kijáratnál. 13
