Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 1. szám - Határ Győző: "Autentikus líra"; "Frotáttörés"; Emigránsnak születni kell; Elszólás; Szabadsághősök vagy ámokfutók
Baka István - Szeged 1995. 05. 04. De-bizony-hogy mentség, nagyon is mentség az a tenger szenvedés, amiről írsz, drága Pistám - arra, hogy levelemre késlekedtél a válaszszák Édesanyám valaha ilyenkor azt mondta: „üss a szádra” - mármint ha akkora szenvedések láttán-hallatán, amilyenekről te írsz, valakiben előtolakodik a maga tetűnyi nyavalygása. Mert a tiédhez képest az én nyavalygásom csak tetűnyi, hallga-csak-hallga: „költői levélben” akartam válaszolni megverselve, kedvességeidre; de kiütötte kezemből a diktafont az a nyavalyakórság, amit hol artritisznek, hol reumatoid ízületesdinek becéznek az orvostudorok: sántítva még csak lehet, de ha szünös-szüntelen önmagára figyelmeztet a lan- cináló fájás, akkor megáll a tudomány. Neked nyereséges - nekem veszteséges üzlet, hogy nem kaptál „költői levelet”, melynek amúgy is annyira letűnt a divatja, hogy az idő elszállt velem: elócskulok s dolgaimat ócskaságszámba veszik-nézegetik-szimatolgatják a protoposztmodern kiskokasok, akik a divatszelek után igazodnak. Nincs lealázóbb a fizikai fájdalomnál, jószággá degradálja az embert - megtanultam; s annál inkább csudálom teljesítményedet; hogy lótsz-futsz-vitézkedel a papíron, kefelevonatokkal bajlódsz, fordításköteteket gondozol, s eközben még arra is van lelkierőd, hogy a magad ihletésének se mutass ajtót (ahogy én teszem, tudatosan, mert már fölöslegesnek érzem, hogy szaporítsam termésemet s kivált kapálódzom ellene, amióta a fejemre olvasták, hogy a m. irodalomba „visszarendezhetetlen/reinkorporálhatatlan” vagyok: érném be annyival, hogy messze idegenben, egy piszt se hallatva, mor- zsolgatom végére érő életnapomat). írom pedig ezt a fületlen farkatlan episztolát azért, mert ha sikerül is hazavergődnünk, kötve hiszem, hogy futná erőmből Szögedére. Pedig feleségem szögedi, rokonok is volnának, s ami ennél fontosabb: igen szerettelek volna látni otthonodban, magad-teremtette környezetedben, könyveid közt; megvigasztalódni azon, hogy vagy és dolgozol, meghányni-vetni azt, ami papíron hosszadalmas volna: karambolunkat az orosz nyelvvel, mely nálad gyümölcsöző volt, nálam, a véletlen ajándéka gyanánt, az angolszász világ magasnyomású asszimilációs-atmoszférikus nyomásán - elpárolgott: már csak olvasok, de akadozva is alig beszélem a nyelvet, mely anyai nagyapám nyelve volt. Ilia Misi remélem, csak ijesztget, lelki szemeimmel ott látom a harmadik évezred százéveseinek arcképcsarnokában, amint a „múlt század meséiből” ad elő s ezek a mesék, a múltak meséi mi volnánk: lám, egyet fordulunk és maholnap már édes-mindnyáj an „múlt század” leszünk. De ha eljutok Pestre, a szállóból az elsők között foglak felcsengetni, hogy legalább a hangodat halljam: szeretném regiszteredhez hangolni a verssé sorakozó betűt, amikor olvaslak. Szurkolok neked nagyon, hogy a rehabilitációs műtét jól sikerüljön: leszel te még olyan utazóképes is, hogy londoni házunkban ott ülj a főhelyen, vacsoravendégül. Szeretteidnek szívélyes köszöntéssel - téged gyöngéden ölel baráti öreg híved H. Gy. 1995. május 4-i levele: 11
