Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 2. szám - Vlagyimir Vojnovics: Szűk baráti körben
hányával tömte meg a pipáját. - Ez érdekes. Akkor hogy jutott a tudomásotokra, hogy háború van, ha nem üzent hadat?- Jelentést kaptunk - mondta kétségbeesetten Molokov. - Adik átlépte a határt.- De ha nincs hadüzenet, akkor háború sincs, tehát mi, kobisták, nem fogadjuk el és nem ismeijük el létezőnek, mivel ha elfogadnánk azt, ami nincs, akkor az idealizmus mocsarába tévelyednénk? Nem így van, elvtársak? Az elvtársak le voltak nyűgözve. Egyikőjüknek sem támadt volna ilyen ragyogó ötlete, egyikőjük sem talált volna ilyen zseniális és egyszerű megoldást egy ilyen bonyolult kérdésben.- Éljen! - kiáltotta merészen Versilov.- Éljen! - csatlakoztak hozzá a többiek.- Most pedig aludni szeretnék - mondta határozottan Koba elvtárs. - Ki segít bemenni? Molokov és Kazanovics a tanító hóna alá nyúlt. Versilov is ugrott, de már nem volt érkezése, hogy segítsen.- Te vagy a leghangosabb - jegyezte meg helytelenítően Koba —, de amikor tettekre kerül a sor, semmire sincs érkezésed. Máskor jobban igyekezz! Te viszont, Mocsa - ütögette meg tenyerével Molokov arcát —, igazi, szilárd harcos és kobista vagy, és megmondom nyíltan, hogy miért hordasz szemüveget. Azért hordasz, mert gyenge a szemed, és mindenkinek szemüveget kell hordania, akinek gyenge a szeme, hogy a jövőre szegezhesse a tekintetét. Na, mehetünk! A dolgozószobája előtt elbocsátotta szállítóit, és magára zárta az ajtót. Hallgatózott, és csak aztán mászott a szokott módon - a széfen keresztül - a szobájába, amikor meggyőződött róla, hogy Kazanovics és Molokov távozott. A szobájában a sarokba dobta a pipáját, aztán letépte és ugyanoda vágta a bajszát. Teljesen józan volt. Végig tisztában volt vele, hogy mi történik. Nem aludt, amikor Pohljobisev jelentette Adik támadását, akkor sem aludt, amikor üléseztek az elvtársak, hanem alvó részeget játszott, és jól játszotta, mivel az összes tehetsége közül egynek volt igazából a birtokában: színész volt. Most már nem volt kinek játszania. Az ágyára ült, lehúzta a csizmáját, kigombolta a nadrágját, és gondolataiba mélyedt. Valahogy nagyon nem stimmeltek a dolgok. Soha senkiben sem bízott, csak most az egyszer, és tessék, mi lett a vége! Ezek után hogy bízhatna bárkiben is? Ámde valamilyen kiutat kell találni! Hiszen ebben az országban ő gondolkozik mindenki helyett, de őhelyette senki sem. Mit tegyen? Éelhívást intézzen a néphez? És mit mondjon? Katonai segítséget kérjen Amerikától, vagy politikai menedékjogot saját magának? És akkor mi lesz? Letelepszik valahol Floridában, és Milyen zsarnok voltam? címmel megírja emlékiratait? Feltéve persze, hogy sikerül. Vagy lapuljon meg Grúziában, és éljen egy egyszerű csizmadia álcája alatt? ...„Szoszo, Szoszo - mondogatta az apja -, nem lesz belőled igazi csizmadia!” Fölemelte a tekintetét, és a szemközti falnál meglátott egy szánalmas, bajusz nélküli öregembert, aki vádlira esett nadrággal egy vaságyon ült és gépiesen dörzsölte sovány térdét. Koba elvtárs keserűen elnevette magát.- Na tessék — mondta az öregembernek -, látod? Azt hitted, hogy te vagy a legravaszabb és legármányosabb. Nem hallgattál senki tanácsára és figyelmeztetésére. Elhallgattattál mindenkit, aki igazat akart mondani. De nálad 116
