Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 2. szám - Vlagyimir Vojnovics: Szűk baráti körben
is ravaszabbnak és dörzsöltebbnek bizonyult az, akinek egyedül hittél. Most ki segít neked? Kire támaszkodhatsz? A népre? A nép gyűlöl. Az úgynevezett harcostársaidra? Ha-ha-ha, még hogy harcostársak! Egy maréknyi hazug és aljas udvaronc. Elsőként árulnak el, ahogy mód nyílik rá. Régen legalább az udvari bolondok és a szent eszelősök igazat mondhattak. Most ki mondja ki az igazságot? Megkövetelted a hazugságot, most belefúlhatsz! Hazudik neked mindenki: az újságaid, a szónokaid, a kémeid és besúgóid. De létezik még egy ember, akinek van bátorsága, hogy szemedbe mondja az igazságot. Itt ül veled szemben. Átlát rajtad, mint saját magán. Nézz csak magadra, te, aki felsőbb- rendűnek képzelted magad, nézz csak magadra, hogy milyen felsőbbrendű vagy! Kicsi vagy, ragyás, fáj mindened. Fáj a fejed, fáj a májad, a gyomrod alig emészti meg azt, amit zabálsz, a falat húst, amit az éhező népedtől vettél el. Miért hullanak ki a fogaid, miért hullik a hajad, ha felsőbbrendű vagy? Felsőbbrendű kártevő, miért gyilkoltál meg annyi embert? Menysevikeket, bolsevikeket, pópákat, parasztokat, értelmiségieket, gyerekeket, anyákat... Minek a nevében tetted tönkre a gazdaságot és fejezted le a hadsereget? A fényes jövő nevében? Nem, a saját hatalmad nevében. Élvezted, hogy fél tőled mindenki, mint a tűztől. De te, a félelem birodalmának megteremtője, te vagy benne legjobban beijedve! Mi mindentől nem félsz! Félsz, hogy hátba lőnek, hogy mérget tesznek a borodba, bombát az ágyad alá. Félsz a saját harcostársaidtól, testőreidtől, szakácsaidtól, fodrászaidtól, félsz a saját árnyékodtól és a tükörképedtől. A saját félelmedtől űzve, mindenhol a nép ellenségei és az antikobisták után szimatolsz. Nem kell őket keresned. Nézz végig magadon: te vagy a nép legfőbb ellensége és a legveszedelmesebb antikobista! Koba beszélt, az öregember arca pedig egyre komorabbá és dühösebbé vált. Látszott, hogy mint eddig soha, most sem tetszik neki az igazság. A fejéhez vágott szemrehányásokra válaszul fintorgott, grimaszolt, hadonászott a kezével. Koba, utolsó szavai után, önkéntelenül a párnája felé nyúlt. Látta, hogy az öregember is ugyanezt teszi. Meg kellett előznie. Egy hirtelen mozdulattal kirántotta a párna alól a pisztolyát, és abban a minutában az öregember kezében is megcsillant egy ugyanolyan pisztoly. De Koba már meg is húzta a ravaszt. A zárt helyiségben leadott lövések mindig nagy zajt keltenek. Egy lövés, még egy - és az öregember ragyás arca megrepedt, cikk-cakkos csíkok szabdalták fel. Égett fegyverolaj szaga teijengett a levegőben, rezgett Koba dobhártyája, a szemközti ocsmány pofa elpattant, darabokban a földre hullott, és az az érzése támadt Kobának, hogy valóban egy élő ember görnyed össze és pusztul el vele szemben. És hirtelen minden elcsendesedett. Kifogyott a pisztolyból a töltény. Koba a szemközti fal felé nézett, de már nem volt ott senki.- Kész - mondta nyomatékosan és szomorúan, nem tudni kinek. - Megszabadítottam a népet a hóhérától — és ezekkel a szavakkal eldobta a fölöslegessé vált pisztolyt. A későbbiekben kiderült, hogy senki sem hallotta a lövéseket. Nincs min csodálkozni, hiszen a szoba ajtó és ablak nélküli falai olyan vastagok voltak, hogy még ezt az erős hangot sem engedték át. Reggel az öregasszony látta, hogy az egész helyiség tele van tükörcseréppel. A szoba ura hasmánt feküdt az ágyon. A jobb lába az ágyon volt, a bal, a 117
