Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 2. szám - Vlagyimir Vojnovics: Szűk baráti körben

Molokov sápadtan eltolta magától a poharat, fölállt és a szék támlájába kapaszkodott.- Koba elvtárs — mondta szemrehányó hangon, megbicsakló nyelvvel —, de hát miért? Teljesen fölöslegesen bánt. Hiszen tudja, hogy méltatlan vagyok rá, hogy még véletlenül sem jutott ilyesmi eszembe. Az én egész szerény tevé­kenységem csak az Ön korszakos gondolatainak a visszatükrözésére irányul. Én, ha szabad így kifejezni magam, csupán a kobizmusnak, korunk legna­gyobb tanának egyszerű terjesztője vagyok. Én, ha megparancsolja, mindene­met, még az életemet is kész vagyok Önért áldozni. Ön a legszilárdabb for­radalmár, ön a legnagyobb elméleti és gyakorlati vezető, ön a ...- A zseni! - nyilatkoztatta ki Arija és bal kezével fölemelte a poharat, mert a másikat még mindig a farzsebén tartotta.- A kiváló építész! - mondta tárgyilagos hangon Merenkov.- Az örmény nép legjobb barátja - szúrta közbe Mirzojan.- És az ukráné — tette hozzá Borscsov.- Hát te Antosa, te miért hallgatsz? - kérdezte Koba a megtört Zsbanovtól.- Mit mondhatnék még, Koba elvtárs? - mentegetőzött Zsbanov. - Az elv­társak nagyon jól megvilágították azt a sokoldalú szerepet, amelyet Ön tör­ténelemben és napjaink életében játszik. Talán még túl keveset beszélünk minderről, talán túlságosan röstelljük a magasztos szavakat, de hát ez mind igaz, mindez valóban így van, és maga az élet szolgál naponta annak újabb és újabb meggyőző bizonyítékával, hogy a kobizmus mind mélyebben áthatja a tömegek gondolkozását, és valóban az egész emberiség vezérlő csillagává válik. De én, Koba elvtárs, szeretnék itt, a formalitások nélküli elvtársi körben említést tenni még egy Ön által bírt kolosszális tehetségről, amelyről az Önt jellemző szerénység miatt nem szeret beszélni. Az irodalmi tehetségére gon­dolok. Igen, elvtársak - mondta felemelt hangon, immár mindenkihez intézve szavait. - Nemrég alkalmam volt újraolvasni Koba elvtárs Szoszello álnéven írt régi verseit. És ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy ezek a versek bármely nemzeti irodalom, az egész világirodalom kincseskamrájának díszévé válnának, akár az igazgyöngyszemek, és ha élne Puskin... És ekkor sírva fakadt Zsbanov.- Éljen! - kiáltotta Versilov, de most halkan, és nem is kapott érte. Oldódott a feszültség. Leontyij tapsolt egyet, és eltűnt az ajtóból a két szótlan alak. Koba elvtárs letörölt arcáról egy váratlanul kibuggyant könny­cseppet. Biztos nem szerette, hogy ilyesmiket mondanak neki. De azt még ke­vésbé szerette, hogy nem mondanak.- Köszönöm, kedves barátaim — mondta a könnyeivel küszködve. — Köszö­nöm, hogy ilyen nagyra értékelitek a népnek tett szerény szolgálataimat. Én személy szerint azt hiszem, hogy a tanom, amelyet olyan szerencsésen ko­bizmusnak neveztetek el, valójában nem azért olyan jó, mert az enyém, hanem azért, mert élenjáró. És ti, kedves barátaim, hatalmas erőfeszítéseket tettetek, hogy ténylegesen ilyen élenjáróvá tegyétek. így hát álszemérem nélkül: emel­jük poharunkat a kobizmusra!- A kobizmusra! A kobizmusra! Fölhajtottak egy-egy pohárral, aztán még eggyel. A negyedik pohár után Koba elvtárs elhatározta, hogy igazából elengedi magát, és megkérte Borscso- vot, hogy járja a guggolóstáncot. 109

Next

/
Oldalképek
Tartalom