Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 11-12. szám - Bedecs László: Nyelvek a végtelenhez

versengése pedig már az irodalom mint professzionális intézményrendszer szociológiailag is értelmezhető' struktúráját sejteti.

E versengés egyik látványos része volt, amikor például Menyhért Anna az életmű elsó' két évtizedét áttekintő' egyébként igen alapos írásában (It, 1997/3—4.) többek közt amellett érvelt, hogy a Tandori-kritikák egy része használhatatlan és érdektelen. Akkor Tarján Tamás sietett társai védelmébe, és a pluralitás szép példáját hozva, minden egyes Tandoriról szóló írást fontosnak nyilvánított. De itt akár általánosságban is feltehetjük a kérdést: vajon miféle szempontok szerint lehet egy kritikát fontosnak vagy érdektelennek nyilvánítani? Az biztos, hogy a kritika roppant hierarchikus és, ha úgy tetszik, szalon-szerű műfaj, amennyiben mindig nagyon fontos a kritikus személye. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy akár ugyanazokat a mondatokat egy pályakezdő' vagy egy jól bejáratott név viselője mondja-e. Az ismeretlen vagy kevésbé ismert nevekért ugyanakkor a kritikát közlő lap rangja jótállhat, viszont egy kevésbé jegyzett lapban elhelyezett, pályakezdő kritikus által jegyzett írásnak vajmi kevés súlya van, legyen az egyébként igényes és átgondolt. Ugyanakkor már az 1996-os kritikavitában is visszatérő probléma volt a mindenkori ellentétes vélemények elfogadásának kérdése, az tudniillik, hogy vajon a számunkra idegen kérdésfeltevések és válaszkísérletek vajon vezethetnek-e mégis olyan eredményre, melyekért érdemes az idegen területre fáradni. Bónus Tibor, a vita egyik kirobbantója, akkor erre nemet mondott, és azon túl, hogy egy-egy korábban született kritikáról kimutatta, hogy azok túlhaladott és ezért terméketlennek vélt irodalomértelmező elvekből születtek, eredményeiket meg sem akarta ismerni. Ezt a vita mindkét oldaláról elutasították, mondván, a másik igazának belátása és keresése még akkor is erény, ha egyébként ezt az igazságot használhatatlannak tartjuk. Hiszen nehéz úgy a diskurzusképességet számon kérni, hogy mi semmiféle lépést nem teszünk a másik mondanivalójának átsajátítására. A kérdés azért is válthatott ki érzékeny reakciókat, mert végső soron a „kié Garaczi?” problémát vetette fel, amennyiben Bónus mintegy elvitatta a Garaczi-életművet a szerinte azt megnyitni úgy sem tudó kritikától. A Tandori-recepcióban ez a probléma ugyancsak felmerül - például a fenti példában -, azzal a különbséggel, hogy a Tandori-mű sokfélesége a kizárólagosságot eleve nem teszi lehetővé, hiszen mindenkinek jut belőle, és ha tetszik, mindenkinek az, amit kapni szeretne.

Nagyon érdekes ugyanakkor az is, hogy az egyes kritikusokra milyen módon hat Tandori beszédmódja, milyen mértékben veszik át a csak rá jellemző és igen könnyen felismerhető nyelvi paneleket, fordulatokat, központo- zásbeli megoldásukat. Nyilván bármely kritikus az írás előtt elmélyül legalább az épp előtte lévő könyvben, jó esetben azonban az életmű egy sokkal tágabb szeletében is, aminek következtében óhatatlanul is a hatása alá kerül, és ez rendben is van. A kérdés csak az, képes-e ezt a hatás-viszonyt reflektálttá tenni. Sokat mondják például, rosszmájban talán, hogy a kritikus az lesz, akiben az alkotói vágy ugyan buzog, de tehetség vagy szorgalom híján eredeti alkotásokat nem tud létrehozni. Ha ez csak egyes esetekben igaz is, elképzelhetjük, hogy amikor az alkotói ambícióit a párnája alatt rejtegető recenzens találkozik egy ennyire inspirativ és ösztönző nyelvvel, mint Tando- rié, beszédmódjában láthatóvá is teszi. Jó példa erre, hogy a kritikák címei1087