Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 11-12. szám - Czakó Gábor: Démonaink; A meleg kolbász
számunkra. Tizenhat év telt el utazásunk óta. Édesanyám már a túlsó parton, a kislány nyilván már nagylány, talán anya ő is. Vajon mihez kezdett a kincsével? Gyarapította? Elásta, vagy vakon-süketen naponta és türelmetlenül elmúlat belőle egy darabot, mint egy oktondi veréb? Próbálta-e megfejteni a titkot, hogy mire való az élet? Akadt-e valaki, aki segített ebben neki? Mire való az életünk? Valószínűleg ez a legfontosabb kérdések egyike. Ha éppen nem magának a legfontosabbnak a személyes látószögünkből való megfogalmazása. A lehetséges válaszok száma végtelen, ám mindet besorolhatjuk két csoportba aszerint, hogy ki, minek tudja az életet, magát. Az egyik, a materialista elképzelés szerint az élet célja önmaga, az élet pedig a halállal véget ér. Aki elszalasztja a kínálkozó örömöket, az örökre megfosztja magát tólük. Az egyén élete ebben a fölfogásban szemben áll az összes többi emberével, sőt az egész világnak ellenfele. Az élet látható értelme a siker, amit embertársaink és a teremtett világ ellenében érünk el. Ez a fölfogás egészen Gazdaságkorig sosem uralkodott, de múltja az ősidőkbe nyúlik. Szodoma féríiai szerették volna élvezni Lót vendégeinek, az angyaloknak — meleg szemmel - minden bizonnyal kellemesnek mutatkozó testét. A hedonista filozófiai iskolák sorából csak egyet említünk, a küréneit, melynek egyik tagja a Kr. e. IV században élt Theodórosz egyike volt az ókor kevés valódi ateistáinak. O nyíltan tanította, hogy a hazaszeretet szamárság, és helyeselte a rablást, a házasságtörést. Vagyis azt, amit ma kellő eufemizmussal liberalizmusnak, nyitott házasságnak, üzletnek, rációnak, szabadságnak hívnak. Hamvas Béla a jelenséget életéhségnek nevezte. Azt írta, hogy „parazitizmus, az önmagámra - ürességemre! - irányuló csillapíthatatlan sóvárság; mindent magamnak, szenvedést, üdvöt, élveket; mindig összetéveszt. Az életéhség a korrupt lét ismertetőjegye; a sóvárgásban az élet lefokozódik, ami növeli az életéhséget. Az élet önmagában halál, üresség, zártság, az ájultság egy neme, aki létének súlypontját a földi életbe veti, a halálban él.” A lefokozott élet egyetlen dimenzióban, testi, ha úgy tetszik, állati valónk síkságán terjeng. Csak gyarapodást ismer, emelkedést nem. A másik fölfogás szerint az élet eszköz, szerkezete vertikális. Föl-, s túlnyúlik a halálon az öröklétbe, az némely nézetek szerint az újjászületésbe, aminek a minősége, milyensége a földi életben tanúsított magatartásunktól függ. Lao ce szerint az élet maga a tao, az út, amit bejárunk. Keresztény hasonlattal mondhatjuk, hogy a tao, a sors, a kereszt, amit viszünk. Hamvas szerint „az élet súlypontja önmagán túl van, ez a »túlvilági gravitáció«, az üdv. Az élet eksztatikus állapot; valódi alakja a kegyelem, tiszta, szinte színtelen, akár a fény; abban az arányban gazdagszik, amilyen arányban elszórják; a legkeserűbb életben is van egy csepp méz. A sikerült élet filléres dolog. Rousseau óta probléma, hogy az ember miként élje - nem életét, hanem életrajzát” Végül oda jut, hogy „az élet értelme az, hogy odaadjuk”. Manapság roppant divatos a lélekvándorlás gondolata, természetesen az eredeti értelmét meghamisítva. Sokan úgy vélik, hogy haláluk után holmi szupermarkecbe kerül1012
