Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 11-12. szám - Ljudmilla Ulickaja: A talált gyermek
Azon az emlékezetes, hétfői estén a lányok az átlagosnál tovább írták a leckéjüket, mert ezen a napon jártak zeneórára is, ezért a hétfő, mint egy teve, mindig kétpupúra sikeredett. Szemben ültek egymással, annál az asztalnál, amely valaha édesanyjuké volt. Viktória maga alá húzta a lábát, amit a nagymama egyébként szigorúan megtiltott, gyűrött füzeteit és összerágcsált ceruzáit pedig az asztalra borította. Gajane a táskájába nyúlt, és egy barnás boríték után kutatott.- Jaj - mondta, amikor egy ismeretlen boríték akadt a keze ügyébe.- Mi van veled? - kérdezte kíváncsiskodva Viktória, miközben Gajane értetlenül szemlélte a borítékot, amelyre nagy, szétfolyó, vörös betűkkel ezt írták: „Gajanénak. Személyesen.”- Valami boríték. Egy levél. - dünnyögte Gajane. Görcsösen szorította a borítékot, amin a vörös tintával írott betűk az emberi vér színére emlékeztették.- Mi van benne? - kérdezte közömbösséget színlelve Viktória. Gajane az asztal szélére csúsztatta a levelet, és azon gondolkodott, ki- nyissa-e egyáltalán. Érzékeny lelke érezte, hogy abban nem lehet semmi jó. A levél erős ragasztószagot árasztva az asztal sarkán hevert, mintha egészen véletlenül keveredett volna oda. Gajane benyúlt a táskájába, kivette belőle gondosan ápolt füzeteit, az íráshoz használt rózsaszín vonalasat és a sárga kockás számtant.- Na, mi van, neked jött a levél, vagy nem? - Viktória nem tudta tovább türtőztetni magát, pedig nagyon szerette volna továbbra is azt a látszatot kelteni, hogy nem érdeklik a történtek. Gajane megfordította az erős ragasztástól még mindig nedves levelet. Végighúzta ujját a szürke ragasztás mentén, és ezt válaszolta a nővérének:- Majd később elolvasom. Vika a copfja végét tekergette, és a füzetére meredt - sajnos nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerette volna. A levél az asztalon olvasatlanul hevert, a nagymama bármelyik pillanatban betoppanhatott, és Gajane, mintha mi sem történt volna, a füzetének már a nyolcvanhatodik oldalán járt. Látszatra nyugodt volt az arca, de rosszat sejtve csak a levélre tudott koncentrálni.- Menj innen, tűnj el. Bárcsak ne is léteznél - bűvölte egyfolytában a levelet. Az a lehetőség eszébe sem jutott, hogy olvasatlanul is kidobhatná. Viktória ekkor megunta a várakozást, és rátette a borítékra a kezét:- Akkor majd én elolvasom! Gajane összerezzent:- Nem. Ez az én levelem. És felnyitotta a borítékot. „Gajane! Eljött az idejé, hogy megtudd az igazságot. Bekerihának hívnak, és én vagyok az anyád. Megszültelek, aztán kidobtalak, mert nem tudtalak megtartani. De ez titok. Majd később elmesélem. Mihelyst úgy állnak a dolgok, mindent elmesélek, és akkor magamhoz veszlek, kislányom. Együtt fogunk élni. Mamád, Bekeriha.” Gajanénak nagy erőfeszítésébe került kihámozni a levelet, mert kicsi, 1001
