Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 11-12. szám - Koppány Zsolt: Plumbum

kés arcú és gyönyörű lábú Káprázatos Margit közelébe került. Kereki Laja. A nagy ugráfus. Az élő legnagyobb. Újra ő lett az Állami Műház igazgatója. O volt az, aki annak idején, mikor megszűnt Hegeden Káprázatos Margit lépés- és ugraművészeti tagsága, egyetlen próbaugra után azonnal leszerződ- tette az Állami Műház harmadik vonalába, ahonnan az évek során az elsők közé, mondhatnánk a szűk elitbe emelkedett Margit. Margit már arra sem emlékezett, hogy az Állami Bocsánatkérő Bizottság ugyan bocsánatot kért a művész totális elpusztításáért, s hogy utána nem tudott megszólalni és orvoskongresszuson mutogatták, s kénytelen volt a kevés beszédet igénylő' pénzbe- szedó'i állást elvállalnia a Szent Tádé Hitközségben. A hírre, hogy ismét a világot megváltó szent és szabadtéri deszkákra léphet, újra elevenné és szárnyaiévá emelte a lépés- és ugraművészet, de kiváltképp az ugráfia legmuzi- kálisabb félklasszikusát. - Engem kivisznek július végén a próbákra, három hétig nyomjuk az operettet, te meg a kis polákkal utánam jössz az utolsó héten. Addig foglalok szobát. És mikor vége mindennek, nekivágunk az útnak. Na, mit szólsz?

Koprázi József nem szólt semmit. De messze még július! Még messzebb augusztus. És mindössze tíz nap a kis Polskival. Tíz kerek, de remélhetőleg csodás, csillagos, ezerfényű nap. Melyre még nyugdíjas korukban is emlékezni fognak. Már készítette is fényképezőgépeit (kettó' volt, egy Chinon félautomata és egy Zenit típusú szovjet. Egyikkel diákat készít majd, a másikkal meg negatívot. A szerk.)

Amikor sporttáskányi holmijával Koprázi József beszállt a Polski Fiat 126-osba és a két henger munkához látott, és a 650 cm3 minden lóerejével meglódította az egérszürke kasznit, még visszanézett a peremvárosi egyszo- bára, a félméterenként beszakadt fakerítésre, szemében könny gyűlt, mert a búcsúzásnál mindig eszébe jutott kedvenc filozófusának, Schopenhauernek gyönyörű aforizmája: „Minden elválás ízelítőt nyújt a halálból és minden találkozás a föltámadásból.” De hát hová is repült ez az apró jármű? A föltámadás felé. Találkozni Margittal, elhagyni ezt az alig szeretett hazát, és aztán még tovább, talán egészen az IJssel-tavat az Északi tengertől elválasztó nagygátig! Ilyen remények lüktettek agyában, mikor útlevelét hanyagul nyújtotta a hegyeshalmi határátkelőnél. Aztán gázt adott, de nem érezte, hogy ez már Ausztria, nem érzett semmit, csak a látvány volt lenyűgöző, a fű volt zöldebb, az ablakok virágosak. Pedig nem először járt errefelé, de ezt a látványt nem bírta megszokni soha. Közben arra gondolt, hogy még ezeknek a mocsok osztrákoknak is több mint tízezer négyzetkilométert adott a trianoni békediktátum, ennek a gazdag, pökhendi országnak, akivel egyek voltunk a Monarchiában. A nickelsdoríi cukorgyárnál irány jobbra, át Ruszton és fölragyogott a Las Vegasi falu: Mörbisch. Aszfaltozott utak még a szőlőhegyen is, kivilágított telefonfülkék, ahonnan, akkor, akár New Yorkot is hívhattad, cukrászdák gerbeaud-i, csilláros ragyogással. Leparkolt. Sötét volt már és Káprázatos Margit sehol. Koprázi a legfényesebb Konditorei ablakára nyomta orrát. Margit tőle teljesen szokatlan módon vihorászott más lépés- és ugra- művészek gyűrűjében, mindők előtt habos sütiköltemény, Kereki Laja, aki már túl volt a hatvanon, vidáman harmonikázott. Ide benyitni? Jaj, csak azt ne! Koprázi föl s alá sétált, hátha abbahagyják, de ennek semmi jelét nem lehetett tapasztalni, sőt. Megkocogtatta az üveget. Integetett. Ugrálni kez949