Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 10. szám - Lőrinczy Huba: Bágyadt búcsúzó

pológus Snyder fölteszi azt is, hogy bár a „prekolumbiánus” műveltséget létrehozó szellemi er óh „kiég”-tek (241.), e kultúra alapeszméi, szertartásai látensen fönnmaradtak a századokban. A hódítást „...követó' időben az őslakos indiánok vallásos liturgiái katakomba sorsra jutottak. A textus, amire feltevéseit reáépítette, a vallási energia hatóerejének megmaradása volt. Mint a fizikai energia, melyet (...) nem lehet teremteni, sem elpusztítani, úgy őrzi a vallás a szellemi energiát - megőrzi akkor is, ha egy műveltség társadalmi reflexei már elsorvadtak. (...) a vallási képzetek zsugorított változatban tovább éltek az (...) indiánok rítusában” (239-240. - Tőlünk a kiemelés!), s a professzor számára kétséges, hogy Amerikát is „Összetartja az a belső vonzás, ami az indián civilizációt még törzsi, katakomba létezésében is összetartja” (226.) Ez a teoréma természetesen nem tudományos hitele, hozadéka okán roppant fontos nekünk, nem is azért, mert a hősnő, Gloria egyik nagyanyja indián volt, s az asszony arca, mozgása, ruhája árulkodik a származásról, az „azték” ősökről (227-231. etc.), hanem, mert lehetővé teszi a gyilkosság mélyebb megértését. Pedro, a mexikói kertész olyan, mintha „...nem is a környező valóságból...” érkezett volna: „Azték fej volt, amilyet az oltárok oszlopain kőbe vésett szörnypofák mutattak. De másféle is volt: mint a tolték, azték emberáldozatok zsugorított koponyái, (...) Eleven zanza..." (195. - Az első kiemelés tőlünk, a második Máraitól!) Feje „...inkább madárfej, mint emberarc...”, szája „csőr”, illetve „hernyószerű”, keze „uszonyszerű”, járása „...egy kövér madár totyogó kacsázása...”, hangja, mint a „madárcsivogás”, beszédén átüt „...az ősi azték nyelvjárás felhangja...” - egyszóval: olyan, „Mint egy tünemény a mélymúltból...”, „Egy lény, aki felmerült a dzsungelból...” (194-201. - Lásd még: 278., 279-281., 287.) S az „eleven zanzá”-ban, a „zsugorított koponyáid Pedróban, ki elébb alázatosan, majd egyenrangúként, sőt, támadóan viselkedik mind a professzorral, mind Glóriával (s ősei nyelvén, ősi dallamot énekelve udvarolni kezd az asszonynak: 280-281.), csakugyan benne él a hajdani „vallási képzetek zsugorított változata”. Tette legalább annyira rituális, mint amennyire szerelemféltő cselekedet. Öl, mert nem ölelhet, s öl, mint Montezuma papjai, kik kitépett emberszívekkel áldoztak az isteneknek (218., 287., 289.). Az inspektor rá is érez: „Montezuma papjai szúrtak ilyen szívtáji terepismerettel. Mint egy rituális szúrás (...) Lehet, hogy ilyen népszokások talán rögződnek, mint az átöröklött mozdulatok?” - a bíró azonban ellene szól (289.). A múlt hírt ad magáról, az archaikus jelen van, az elemi ösztönök kiirthatatlanok. Jelzi ezt a gyilkosság, de jelzi Gloria perverz — mitológiai történetet fölidéző - álma is (282-283.). Nem csupán egy tizenkét esztendő- nyi, kényszerű önmegtartóztatás feszültségeinek hallucinatorikus levezetődé- séról van itt szó. Az asszony tudja, hogy a vad, „freudi” álom „...csak emléke valaminek, ami egyszer régen az élete előtt volt valóság, és most megismétlődött”, „...minden olyan is volt, mint (...) amikor még minden lehetséges volt az élőlények között, mert nem volt jó és rossz, minden alaktalan és névtelen volt” (uo.). S nem feledhetjük: ölés és ölelés titkos kapcsolatáról — Sigmund Freud nyomán — Csáth Gézának, József Attilának is akadt magvas mondandója, mi több: magának Márainak is, 1934-es könyvében, A szigetben. A Szívszerelem regényeim ezért is remek. A szövegben ugyan csak egyszer bukkan elő ez a szóösszetétel (Gloria él vele: 283.), oszcilláló jelentésével mégis alkalmas arra, hogy egybefonja ölés és ölelés ősi igényét. (A „szív” másfajta kom873