Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 10. szám - Lőrinczy Huba: Bágyadt búcsúzó
pozitumok és kifejezések részeként - „szívroham”, „szívbénulás”, „szívdobogás”, „szívtájék”, „Jézus Szent Szíve” stb. - is feltűnik a mű lapjain, s oly sűrűn, hogy bízvást a „krimi” vezérmotívumának nevezhetjük, a hősnő viselte ékszer, a „rubinszív” pedig jelkép, sorsszimbólum, a múlt üzenete a jelennek.) Az ölés és az ölelés, a két világformáló erő. Az ölelés, amely csupán akkor teljes értékű és érvényes, ha férfi és nő találkozása fátumszerű, ha mindketten - miként Platónnál: A lakomában áll (236-237., 240.) - lényük elveszített felét lelik meg a másikban, ha egész valójukat eltölti a „szenvedély” (284- 285.) - másként (a regény megmutatja ezt is: 211-212., 235-236.) csak alkalmi légyott, lélekhiányos „testgyakorlás” (212.), amely csömörhöz, csalódáshoz, ürességhez vezet, „...minden próbálkozás hiábavaló, az egész élet értelmetlen, ha nincs passione” - döbben rá Gloria (285. - A szerző kiemelése!), s ezt a nézetet Márai már négy évtizeddel korábban hangoztatta.25 A szenvedély ösztökéli az embert, amikor ölel s amikor öl, a szenvedély áll a „szívszerelmek” s a vérből épülő kultúrák mögött. Snyder professzor arra a fölismerésre jut tanulmányai során, hogy a „prekolumbiánus” műveltségből, „...mint minden civilizációt alkotó kísérletből, (...) elővigyorgott a kegyetlenség stimu- lusának kéjes szörnypofája. (...) A sámánok (...) mindig a kínzást és a gyilkosságot prédikálták, mert úgy hitték, ezen az áron készül egy civilizáció (...) Mert a vér kellett, mindig a vér. A kannibalizmus (...); elcsüggedt, mert mindenen áttetszett a bizonyosság, hogy az emberi fajzat nem tud kegyetlenség nélkül vallást és műveltséget alkotni” (216—218. — Tőlünk a kiemelések!), s a mexikói határ közelében Gloria is úgy érzi: „Mintha fennmaradt volna valami az emberáldozatok, az évszázadokon át felkoncolt hadifoglyok oltárra hajított szívének füstpárájából” (258.). Ez már nem csupán történelemvízió, ez már antropológia is, komor tanulságú embertan. A második emigráció Máraija mind konokabban hangoztatta: az ember bestiális lény, vérszopó, hóhértermészetű fenevad. Bár számtalanszor kérdezte, miért e szörnyű hajlandóság, szakszerű, meggyőző választ a tudománytól sem kapott. Beérte hát azzal, hogy regényekben (Ítélet Canudosban, erősítő) ábrázolta, diáriumaiban pedig újra s újra szólott róla. Elég egyetlen idézet: „...az ember minden korban, mindenféle műveltség térfogatában, minden vallási rendszeren belül reménytelenül kegyetlen volt. Mint ma.”26 A Szívszerelem is ezt a tézist visszhangozza, s a „krimi” nem véletlenül örökíti meg kétszer is (257., 286.) a kikötőben sorakozó hadihajók fenyegető látványát („A végzet, amit a lomha óriások hasában tároltak, a szorongás, amit a nagy flotta panorámája keltett, olyan volt, mintha az egyén már nem is lenne sorsáért felelős, hiszen az erők, melyeket felidézett a világban, már nem emberszabásúak...”: 257.), még kevésbé véletlenül beszélget a mű végén a bíró és a felügyelő a gyilkolásvágyról mint ragályról, amely hatalmába kerítette az egész világot. Igaz, a dialógus oktató jellegű, stílusával pedig lefokozza, súlytalanítja, már-már parodizálja a jelenséget, a szöveg mégis egyértelmű: az ember áldozatot követelő istenek nélkül is gyilkol, mert ilyen a természete, az emberiség egyetemes bosszúvágytól liheg, régen ok kellett az öléshez, ma már az sem, s ha régen arca, neve volt az áldozatnak, ma már csak „Számokat írnak... Találtak hajnalban tízet, húszat vagy százezret...” (291). Lehangoló számvetés, lehangoló embe- r(iség)kép. Csüggesztő, még a bizalmas nyelvhasználat ellenére is, csüggesz874
