Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 10. szám - Lőrinczy Huba: Bágyadt búcsúzó
lékes avagy egyáltalán nem is szerepel. Szabályszegő bűnügyi regény a Szívszerelem: nem a tettes földerítésére, az ártatlanul gyanúba keveredettek tisztázására, a nyomozás balfogásaira és bravúrjaira, a mesterdetektív csillogó és kérlelhetetlen logikájára, a hatásvadász, izgalomcsigázó elemekre stb. száll itt a hangsúly. A gyilkosság úgyszólván a mű legvégén történik, az elkövető kiléte a narrátor s így az olvasó számára egy pillanatig sem kétséges, az indítóok az előzmények s egynémely utalások ismeretében megvilágosul, az „inspektor” és a bíró kurta dialógusában fölidézett nyomozás zsákutcába, illetőleg holtvágányra jut, a felügyelő mondvacsinált, élettelen peremfigura, afféle rezonőr, ki legtöbbnyire Márai nézeteit hangoztatja, és - vegyük észre! — a szöveg fókuszában nem is a kriminális eset áll. A bűntett csak jel, szemléltető ábra, ürügye annak, hogy a könyv valami jóval többről, egészen másról beszélhessen. Főhőse épp ezért nem a hivatásos avagy műkedvelő detektív, még csak nem is a gyilkos (bár ő, a mexikói Pedro kevés számú föllépése ellenére is múlhatatlanul fontos alakja a regénynek), hanem a két áldozat: Gloria, akit megölnek és Snyder professzor, akit - hasztalan bizonygatja ártatlanságát - valószínűleg elítélnek. Kettejük által (Pedro „közreműködésével”) fordul a Szívszerelem egy másik dimenzióba át, s lesz hordozója egy problémaszövevénynek, amelyben történetbölcseleti, egzisztenciál-filozófiai és antropológiai kérdések fonódnak össze egymással. A „krimi” ilyképp eszmén, eszméken - személyes tapasztalatokból és meggyőződésből, valamint olvasmányokból egyaránt táplálkozó eszméken - gerjedt alkotás, az agg Márai világ- és emberfelfogásának kifejezője, sűrítménye. A különös, bűnügybe váltó szerelmi história valójában ember- és civilizáció-kritikának íródott. A Szívszerelem mindenekelőtt látomás a történelemről. E vízió szerint az egymást követő, civilizációvá fáradó kultúrák röppályája mindig ugyanaz. Valamely erő új szellemet, új vallást, új műveltséget teremt, amely a csodás virágzást követően hanyatlani, satnyulni, korhadni kezd, hogy végtére összeomolják. A kultúrák megroskadása, pusztulása mindig belső okok miatt következik el, mindig belülről lesz külsővé, még akkor is, ha látszatra egy idegen hatalom végez velük. Ez volt Egyiptom, Róma sorsa, ez történt a civilizációba ernyedt azték műveltséggel, s vélhető: ez a fátum vár a fogyasztásban istenülő (209-210.) amerikai civilizációra is. Az egyik főhős, „...a prekolumbi- ánus civilizáció pusztulásáéval foglalkozó Snyder professzor „a nagy múzeum” ablakán át bámulja az „alkonyaiban” világló New Yorkot: „A fénykoszorú szikrázott, mint egy pogány istenség homlokára illesztett, drágakövekkel kirakott abroncs. (...) Ezek a villogó felhőkarcolók az óceán és a sötét égbolt keretében hatalmasan és biztosan állottak, de igazában csakugyan olyan biztosan állott a bazaltalapon ez a sugárzó energiával telített civilizáció, mint ahogy hivalkodva mutatta? (...) A földrész »mozgásban« van, és lehet, hogy a mélyréteg milliméteres vándorlási üteme magával húzza mindazt, ami az időben ráépül? Ezt a neonfényes civilizációt is?... Lehetséges, hogy már ez is sorvadásban szikkad, mint az inka, azték műveltség? És a talajmozgást nem kalandorok és terroristák idézik fel, hanem belső szikesedés, a vallási energia elapadása? Gibbontól Toynbee számvetéséig minden, amit erről olvasott, bizonygatta, hogy túlérett vagy túl gyorsan fejlődött civilizációk pusztulását nem külső erők, hanem belső elfáradás idézi fel. Lehet, hogy az újkori amerikai civilizáció is lejtőre jutott, mert a szellemi erők, amelyek megalkották és 871
