Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 10. szám - Lőrinczy Huba: Bágyadt búcsúzó

nyai! Ne higgyünk legelső naplókötetének, holott kijelenti: kísérlet - először életemben - elolvasni egy detektívregényt. Kettővel is kísérletezem, Wallace és Leblanc urak műveivel: mindkettő' halálosan untat. A tizedik oldal olvasása közben elalszom. - Dante mégis izgalmasabb, Vörösmarty is.”19 S ezt az a Márai írja, akiben fölmerült már a „Mana, vagy a detektívregény” létrehozásának terve... A bejegyzést nyitó mondat ártatlan hazugság, de kétségkívül hazugság, s nehéz fölfognunk, miért is volt szüksége reá. írói rangját, hírnevét, nimbuszát védte volna — fölöslegesen! - e valótlan állítással? Utóbb már nem tart az őszinteségtől a naplószerző. Az 1947-es diáriumból megtudjuk, hogy Márai - nyilván nem először életében - Poe kisepikájának olvasásába merült, s bár úgy találja: „...a százéves távlat kiszívta e nyakatekert detektív- történetekből az izgalmat”, szerinte akad közöttük remeklés, amely „sötét fénnyel” „egyedül ragyog” a kötetben.20 Sokkalta fontosabb ennél egy valamivel későbbi följegyzés: „Conan Doyle egyik füzetét olvasom. Ebben a füzetben nem szerepel Sherlock Holmes, a zseniális mester detektív, ifjúkorom olvasmányainak ez a mélabús hőse.”21 Fontos ez a közlés, már csak azért is, mert a Szívszerelem egyik részlete a Sherlock Holmes-i módszerek, sőt, a Nick Carter -históriák ismeretéről tanúskodik (292.). Soha nem derül ki (s végtére lényegtelen is), mely szerzőktől hány bűnügyi regényt olvasott élete során Márai Sándor; elég, hogy tudjuk: voltak tapasztalatai és értesülései a műfaj jeles képviselőiről és sablonjairól. Nem véletlen, hogy a Szív szerelemhez csatolt Jegyzet párba állítja a legmagasabb rendű irodalom reprezentánsait a szórakoztató irodalom, a krimi „nagyságaival”, Homéroszt Conan Doyle-lal, Vergi- liust Agatha Christie-vel, Goethét Georges Simenonnal, Dantét Rejtő Jenővel - mint akik mind „...iparkodtak felelni a kérdésre: »Ki a tettes?«.” Gyanítható, hogy e bizarr „szerzőpárosok” tagjai közül nem csupán az elöl szereplők műveit olvasta Márai, az pedig bizton állítható, hogy a maga „krimi”-jének koncipiálása közben nem a másodikként említetteket vette példaképül. Olyan könyvet akart írni, amelyben megvalósul a „metastasis” „ritka” tüneménye. Elválik, végbement-e a „színeváltozás”.

A Szívszerelem, a „krimi” (akkor is, ha „...a szerző hozzátett valamit a szöveghez...”) szükségképp modern krimi: többé-kevésbé alkalmazkodnia kell a műfaj írott és íratlan normáihoz. Márai nagyon is tisztában van ezzel, így kisregénye sok vonatkozásban látszatra engedelmes kánonkövető. Van a Szív szerelemben bűntény, egy gyilkosság, amelynek indítéka néven nem neveztetik, ámde sejthető, sőt: kitalálható, van áldozat és van tettes, aki „Tökéletes alibit igazol” (288.), van gyanúsított, aki ártatlan, van nyomozó és van bíró, van egy rejtélyes üzletember, van egyre növekvő feszültség, vannak baljós előjelek és előérzetek, a narrátor leginkább mindentudónak mutatkozik, néhol azonban fukar kézzel méri, esetleg teljesen megvonja a tájékoztatást, a logika igen fontos szerephez jut a történetben, a zárlat nem záija le, hanem függőben hagyja a históriát etc., etc. Mindez azonban csak látszólag engedelmes kánonkövetés. Márai még pályájának alkonyán is szuverén íróegyéniség, alaposan átformálja, saját céljaihoz idomítja hát a krimi műfaját, struktúráját, kelléktárát, hatásos, így szokásos módszereit, mechanizmusait. Mondhatnék: úgy tartja meg a műfajt, hogy megszünteti, mondhatnék azt is: radikálisan megváltoztatja benne a hangsúlyokat. Az ő „krimi”-jében az válik mellékessé, ami a krimikben lényeges, s az válik lényegessé, ami a krimikben mel870