Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 10. szám - Boško Ivkov: Fölszedték a síneket!
Az állomás környéke is örökre elnéptelenedett szülőfalumban. Reggel hat óra előtt — márpedig hosszú esztendőkön át éppen a sztapári állomáson keresztezte egymást a Zomborba, illetve az Újvidékre tartó szerelvény - a környező' utcákról végérvényesen eltűntek a siető' utasok, középiskolások, egyetemisták és munkások, akik az előirt késéssel rohantak az állomásra. Már Jéca Siklint, a megyei statisztikai hivatal díjnokát sem látta senki, amint az utolsó pillanatban ugrik föl a zombori vonatra. Biciklijét meg ledobja a strecken, hogy azután - amikor a szerelvény elment - Blagoja, a váltókezelő vagy valaki más fogja és betolja az állomásépületbe, ahogyan szinte mindennap tette évtizedeken át. S az állomás környéki utcák asszonynépe sincs ott többé, hogy délután négykor, amikor zombori meg az újvidéki ellenvonat újra találkozott a sztapári állomáson, kiálljon ki-ki a háza elé, és „kikísértse” és ,jó’ megnézze” az utasokat akkor is, ha az övéi közül éppen senkit sem búcsúztatott vagy várt... Roppant fontos volt, ugyanis, alaposan megszemlélni az utazókat, mindig és mindet, eszerint azokat is, akik rendszeresen utaznak és mindennap látják őket, de kiváltképp ama „kufferos víkendezőket”, akik péntek délutánonként a városból érkeznek megfáradottan és „nehézkesen”, ámde könnyű, mert üres bőröndökkel, hogy aztán a rákövetkező vasárnap délután ellenkező irányban, az állomás felé baktassanak teljesen kicserélődött „erőnlétben”: jó- maguk pihenten, derűsen és könnyedén, amikor semmi sem nehéz - csupáncsak a kofferjeik. Ezeknél a megszokott, mindennapos és hétvégi utasoknál is fontosabb volt azonban megfigyelni és megsaccolni azt az egy, ismeretlen jövevényt, aki honnét honnan nem, egyszer az életben csak úgy ukk-mukk-fukk betoppan a faluba. „Hát ez meg kiféle, ez a rakás szerencsétlenség?!” — tűnődnek ilyenkor nagy elmeéllel. „Hunnan szalasztották?... Oszt ugyan kihoz mén?... Na peeersze, hiszen lerí róla, hogy alighanem valami úri kódis!... De hát, másrészt, ki tuggya?... Kifényesedett pantallóján a mandzsetta ippeg nincs nagyon kirójtolódzva, meg - né’dd a’ - a cipője sarka sincs erőst lekopva... Á, de mégse’ lesz az úgy, nem azé’ gyütt, hogy hozzon, hanem hogy — vigyen!...” S mindenkorra vége annak a csődületnek és zsivajnak az állomási hídmérleg körül. Mielőtt berakodtak volna, azon mérték le a gabonával, napraforgóval, kukoricával, cukorrépával megpúpozott pótkocsikat... Akárcsak a borjakat, teheneket, a hízó sertést, a hizlalt bikákat... Meg a lovakat is, fiatalját, öregjét, a tarkafoltost, a hollófeketét... S miként fél évszázada, vagy majd’ száz éve, az egyszeri kapás a kukoricaföldön vagy az arató a búzatábla közepén ezentúl nem látja majd a messzeségben elhúzó délutáni vonatban a szabadítóját, hogy amikor elhalad végül, eldünnyögje: „Még egy kicsit, oszt elég lesz mára... Hó’nap is van nap!” Olyan sem lesz immár soha, hogy valamely apóka a késésben levő vonat füttyjeléhez igazodva húzza fel „geviktes” falióráját, mely maga is késik, örökösen és jóindulatúan, mert nemcsak hogy hosszabb nappal ajándékozza meg gazdáját, hanem - látszólag - egy arasznyival hosszabb élhető élettel is: mert amint elmegy a délutáni vonat, itt az este is, ha pedig öreg vagy, jaj, a halál kopogtat ajtódon... De amikor a falu közepén levő háza előtt, a kis padkán üldögélve meghallja, bár különben nagyothall, a vonat zakatolását a távoli sreck felől, az 861
