Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 10. szám - Boško Ivkov: Fölszedték a síneket!
egyszeri öreganyó sem fogja többé nagy bölcsen megállapítani: „Á, esőre áll! E’mmá hóttbisztos!... Má’ az iccaka sajgott a derekam, mos’ meg, hallga’ csak, az ejzlibán is idehallatszik!...” S gyerekként soha, soha többé nem fogom a sínre tapasztani a fülem, majd a saját vérem dobolásából „kihallani”, hogy jön a vonat a messze távolban. .. Aminthogy mezítlábas gyerkőcként a nyári hőségben átforrósodott sínre állva soha többé nem fogom meztelen talpammal olyan forrón érezni, sőt eszemmel megingathatatlanul tudni is, hogy most kapcsolatot teremtettem azokkal a sínekkel ott Pesten, Bécsben, Párizsban, Moszkvában és Szentpéterváron... Sőt, a szibériai, a legkeletibb, a legelérhetetlenebb Vlagyivosztokkal is!... Nem és nem, többé soha már: még ha azon a végeérhetetlen transzszibériai vasúton most mindjárt elutazom is abba a Vlagyivosztokba, soha többé nem érinthetem — nemcsak hogy onnan, innen sem — azt a fölszedett sínpárt szülőfalumban meg a gyermekkorom!... Ezeket az elbontott vasutakat a Bácskában, ezeket a „megszüntetett” vagy „döglött” vágányokat a Bánságban, a Szerémségben, a tájék ez elmetszett vicinális verőereit, életünknek ezeket a cseppet sem vicinális, elsorvasztott vénáit, a sorsunk elfeledett, kihalt válaszútjain való magános és hiábavaló várakozásaink évgyűrűinek ezeket az Orlovátjait és Szamosait, mely meddő várakozásba hamarabb és véglegesebben beleöregszünk, mint az évekbe meg a múlandóságba - mire véljük hát mindezt? A megszámlálhatatlanul sok, megüresedett, elnémult hajlék a vajdasági falvakban, ezek az elgazosodott temetők, ezek a kis- és nagyvárosokba széttelepített falusi gyerekek, de nem ám csak Pannónia- és Szerbia-szerte, hanem Ausztráliában és Új-Zélandon, Afrikában, a Fülöp-szigeteken meg a Baleáro- kon is szerteszét, ez a nagy arányú kivándorlás és az elszórt szórványokban való életmód, életünknek, látszatéletünknek, ezek a Hyperboreusai - mindez, már most is, vajon több-e a gőzmozdony fennen bodorodó füstjénél, mely szülőföldem, a gyermekkorom kék vagy vörhenyes egén foszladozott, majd végleg elfoszlott valaha régen? Most aztán hogyan sűrítsem ebbe a fekete betűbe a hajdani vonatok minden kormát, az utak, az utazás porát: az élet elillanó ködpáráját?!... Ha e papírra vetett betű sötét árnyékában, gyászos fuvallatában legalább egy cseppnyi nektár akad még, mely a valamikori vasúti talpfákhoz fűződhet, ha az ezekbe a mondatokba foglalt sikolyban, akár ha vérző sebeket tép is fel, van még valamicske a szülőföldem vasútállomásain, gyermekként, hajdanában-danában megélt mozdonyoknak abból a forrón sikkantó sikolyából - akkor még vannak bennem vonatok, utak és utazások... De hát, ki tudja, megeshet, hogy - pontosan akkor, amikor eljön az ideje! - valaki váratlanul feleslegesnek nyilvánítja, s életem végállomása előtt egyszeribe csak „megszünteti” az oda vezető vasútvonalat. (A Három Főpap-, Gyertyaszentelő Boldogasszony- és II. [szerb] Szt. Száva napján, 2002-ben) Borbély János fordítása 862
