Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 10. szám - Boško Ivkov: Fölszedték a síneket!
BOSKO IVKOV Fölszedték a síneket! í. Tavaly, úgy nyár derekán, évtizedek elteltével először, amióta ott „megszüntették” a vasútforgalmat, kisétáltam a sztapári állomásra. Elborzadtam. Az Újvidék felé vezető' valamikori nyomvonalon, a magasan elburjánzott kóró között, az elvadult bozótosban, kitaposott, poros kocsiút fehérlett kísértetiesen... Na igen, folyami kavicsból rakták a töltést, jól átereszti a vizet: fogatos kocsinak kitalálni sem lehet jobbat... S hát ityeri-pityerien, szeredelmesen, esztendőkön át errefelé utazott ő, ki a lelkemből lelkedzett!... Amerre pedig Zombomak vezetett a vasút, az állomás közvetlen közelében, veteményeskert állja útját a hajdanvolt vágányoknak, néhány ágyás burgonyával, káposztával, padlizsánnal meg a sütőtök szerteágazó indáival benne... A kiskert mellett baromfiketrec, előtte egy pár tyúk káricál a vastag porban... Mögötte amolyan összetákolt disznóól van... A jószág maga nem látszik, de hallani a röfógését... S érezni a - bűzét... Ez a hájas röfögés, a környékre súlyosodó ólszag annyira sérti énbennem még a gondolatát, szentséges gondolatát is annak, hogy - lám - pontosan erre vezetett első vonatutam vaspályája, jaj, nem „vas-”, hanem arany, arany útja, melynek végén akkor elbűvölt a zombori vasútállomás rendkívüli szépsége: az a hosszú terasz, s fölötte a zöldre festett, vékonyka lécekből összerótt virágkosarak kifogástalan glédája, melyekben mosolyos szirmaikkal frissen- üdén, meleg-tarkán virágzó muskátlik és petúniák köszöntöttek harsány is- tenhoztával minden utast... Az én tavaly nyári, sztapári vasútállomásomat pedig - a szülőfalumból való számtalan elutazásomnak és megannyi hazatértemnek ezt a templomát - most számtalan seb és sebhely, az öregség és a betegség ótvara, penésze borítja. Megkopva és lecsupaszodva, fölpúposodva és málladozva, repedezve és omladozva, mocskos vagy betört ablakokkal, némelyikük már végleg „megvakulva”, mert két, keresztbe tett deszkával beszögezték - adta egy gyógyíthatatlan betegség, néma jajkiáltás az egész, amiként ott elhagyták és elvetették, magára hagyták és elhanyagolták... Az önpusztító feleslegesség, a halálos semmire-sem-kellés megtestesülése... Mindmáig benne tengődik Vúle, az időközben nyugállományba helyezett állomásfőnök, magára maradva. Fiai már rég világgá mentek, nemrégiben 857
