Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 10. szám - Boško Ivkov: Fölszedték a síneket!
meghalt a felesége, ő maga pedig beteg, jó régen: alighanem már akkor megrendült az egészsége, amikor elnyisszentették a vonalat... De hát hogyan is maradhatna épen-egészségben egy állomásfó'nök, akitói nemcsak a vonatokat vették el, hanem a síneket is fölszedték a háza előtt? Vúle egyetlen másikat sem, csak az ő vonatját várja már régóta, azt, amelyiknek nem kell sín, és semmiféle főnökre vagy állomásra nincs szüksége: mert maga ez a vonat a főnök, az állomás pedig, ahová befut, végállomás, a legvégső. 2. Hajh, utóbb aztán nem egyszer elfutott a „késő bánat - ebgondolat” pulykamérge, hogy akkor egyszer régen - ne adj’ isten még egyszer! - nem tettem eleget az ugyanettől a Vúlétől Újvidékre küldött meghívónak, hogy minden mást félretéve, feltétlenül jelenjek meg azon a falugyűlésen, amelyen az „egész község” síkraszáll a mi, a legmienkebb vasútvonalunk megmaradásáért. Nem teljesítettem akkor ezt a felkérést, abban a hitben, hogy úgyis hiába mennék el a gyűlésre, és - nézd csak, mi lett a vége!... De hát honnan „tudtam” én, hogy az össznépi falugyűlésen való megjelenésem hiábavaló volna? Ellenőrizetlen, puszta feltevés alapján, mi jogon tudhatom én azt előre?! Sőt, ha maga ez a Vúle is, akivel életemben alig váltottam háromnál több értelmes szót azon a néhány hivatalos mondaton kívül, amivel a menetjegy megváltása jár, legalább feltételezte, vagy netán meggyőződéssel hitte is, hogy én okosan és ékesszólóan beszélhetnék ott, persze csak akkor, ha kiga- balyodnék néma hallgatásomból, s ezért apait-anyait beleadott, hogy okos és ékesszóló legyek, ha tehát még ez a nekem ismeretlen Vúle is hisz a számára ismeretlen személyemben, milyen jogon nem hiszek én saját magamban?... Méghozzá egy ilyen sorsdöntő pillanatban!... Hiszen, miközben azon tipródtam, menjek-e vagy ne menjek el arra az összeröffenésre, ugyanakkor, tudat alatt, mégiscsak láthatóan készülve a szónoklatra, azokban a napokban úgy a bajszomba dünnyögve, hát nem fontolgattam eleget magamban a vasút „megszüntetését” ellenző érveimet? Hát nem dohogtam, nem mondogattam elégszer: Mer’hogy mit gondónak ők, bolond vót az az osztrák-magyar monarkia, amikó’ ezeket a vasutakat építette?!... Ha az a gazdag és hatalmas birodalom a hasznukat látta, hogy’ lehetséges az, hogy ennek a kis kódis országnak meg nemhogy nincs hasznára, hanem direkt a kárára van!?... Nem rentábilisak!... Ugyan má’, mesebeszéd!... Bécs meg Pest nem mi szép szemünké’ építette a strecket, hanem a birodalom érdekei mián: hogy kiszállíjják innét a gabonát meg a húst!... De hát ugyanezt a gabonát meg jószágot máma is ki köll hogy szállítsa a falu!... Ha nincs kivitel, bizony, fölkopik az állunk!... Aszongyák, most utaink vannak... Miféle mondvacsinált útjaink, na ’iszen!?... Autó-ütő-utaink, azok vannak!... No de ha jobbak is, hunnan vesz- szük hozzá a naftát?... Kuvaitot játsszunk? Igaz, most jóba’ vagyunk az arabokká’, sőt, az elsők között köteleztük e’ magunkat ott valami e’nemkötelezett „harmadik világnak”, igen ám, de ha hónap má’ nem leszünk velük jóba’, 858